Anglia és a havazás

A januári nagy havazás idején épp Angliában voltam egyébként.
És oda is elért a NAGY havazás. Vicces volt látni, ahogyan a britek pánikolnak már 5 cm hótól.
Csütörtök délután már mindenki kétségbeesetten figyelte az időjárás előrejelzéseket, hogy közeledik a havazás. Tervezgették, hogy ki hogyan nem fog tudni bejönni az irodába. Meg nekem is mondták, hogy jobb, ha viszem a notebook-omat a szállodába, mert lehet, hogy onnan kell majd dolgoznom, mert nem tudnak majd behozni az irodába... Eleinte érdeklődve figyeltem a kétségbeesésüket, majd engem is elkapott a pánik.
Éjjel többször is kinéztem, hogy havazik-e már. De nem. Majd pontban reggel 8 órakor elindult a hóesés. Nem volt igazán vészes, de a sofőr, aki értem jött elmesélte, hogy szegény briteknek már ez is épp elég. Ugyanis nekik nincsenek téli gumijaik. Angliában ez nem kötelező, mert pl. a déli országrészekben a havazás ritka madár. Bár elgondolkodva megjegyezte, hogy az utóbbi években egyre gyakoribb. Pl. hókotróik sincsenek túl nagy számban. Általában egy db jut egy városra. Mert minek ruházzanak be drága eszközökre, ha azok évente egyszer vagy kétszer kellenek. Mint valahonnan megtudtam Heathrow-nak is mindösszesen 4 db jégtelenítő gépe van (azok, amivel a repülőket jégtelenítik), ezért van iszonyatos késés, ha hideg van vagy netán havazik a reptér környékén. Nem tudom, hogy mennyire megbízható a számadat, de pont akkor láttam, hogy Bécsben legalább 20 jégtelenítő gép dolgozott a reptéren, míg Heathrow-n tényleg csak néhányat láttam.
Szóval, beértem az irodába szerencsésen 9 órára és a két kollégám is beért rendben, de muszáj volt mindannyiunknak beérni, mert épp egy projekt finisében voltunk és szó sem lehetett otthon/szállodában maradásról holmi havazás miatt.
Viszont rajtunk kívül alig volt valaki az irodában!
A kollégák kétségbeesetten ellenőrizték, hogy kinyitott-e a kantin és hogy lesz-e ebéd aznap. Megnyugodva jöttek vissza, hogy lesz ebéd és van káve is.
Én meg csak döbbenten bámultam. Mi van itt? Világvége?
10 órára még néhány ember beszállingózott.
11 órakor a központi hangosbemondó (mert nekik ilyenjük is van) bemondta, hogy ebéd fél 1-ig van (normál körülmények között 2 óráig lehet ebédelni) valamint a büfé is bezár (délután 4-ig tart nyitva más napokon) és mindenki hazamehet már 12 órakor (egyébként pénteken is 5 óráig dolgoznak az irodánkban). Apááám, egy óra alatt tényleg kiürült az iroda! Több kollégát felhívtak az iskolákból, hogy 12-re menjenek a gyerekekért.
Mi meg a bentmaradt kollégákkal a google maps-en azt figyeltük, hogy hogyan dugulnak el az autópályák, főutak a pánikszerű menekülés miatt. Mertugye mindenki egyszerre indult haza és az utak sem voltak még eltakarítva. Abszolút szűklátókörűségre utal az egész helyzet kezelése! Ugyanis az utakhoz még annyira sem fértek a takarítógépek, a nyári gumival tömegesen csúszkáló autók még nagyobb veszélyt jelentettek egymásra. Ha nem pánikoltak volna ennyire, akkor a nap folyamán a szokásnak megfelelően szépen eloszlott volna tömeg, lett volna idő a takarításra is. Ráadásul délutánra erősen olvadni kezdett és mikor az éjszaka hazafelé tartottunk már csak vizesek voltak az utak.
Buta britek. :-)

Bread and Butter Pudding

Kipróbáltam a valódi Bread and Butter pudding-ot. Nekem nagyon bejön. Felkerült az aktuális kedvenceim listájára. :-)
Megnéztem a recepjét, nagyon egyszerű elkészíteni.

Itt egy magyar recept:
Hozzávalók:
kalács
vaj
4 tojás
3,5 dl tej
2 dl tejszín
cukor, vaníliáscukor
darált dió, vagy aszalt gyümölcs vagy mazsola vagy mindez együtt
lekvár (eper, málna, erdeigyümölcsös)

Elkészítés:
Előveszünk egy közepes jénait vagy kerámia sütőtálat, kivajazzuk. A kalácsot felszeleteljük.A felszeletelt darabokat mindkét oldalán megvajazzuk és megkenjük egy kis lekvárral,rétegesen egymásra halmozzuk a tálban. A rétegek közé darált diót vagy aszalt gyümölcsöket vagy mazsolát szórunk,vagy akár mindet együtt.
A tojásokat felütjük egy tálba, hozzáadjuk a cukrot - a mennyiség ízlés kérdése, én 1 tojáshoz 1 evőkanál kristálycukrot szoktam adni. Robotgéppel habosra keverjük, hozzáadjuk a tejet, a tejszínt és 1 csomag vaníliáscukrot.

A kész öntetet lassan a rétegezett szeletekre öntjük - tapasztalataim szerint úgy lesz a legfinomabb, ha majdnem ellepi. A tetejét megszórjuk egy kevés kristálycukorral.

A sütőtálat egy nagyobb méretű, vízzel félig telt tepsibe fektetjük, és előmelegített sütőben, közepes lángon kb. 30-40 percig sütjük. Ha a teteje már szépen megszínesedett, kivesszük a sütőből, picit hagyjuk meghűlni és utána az állagától függően késsel felkockázva vagy kanállal kiszaggatva tányérra tesszük. Porcukorral meghintve kínáljuk.

Tanácsok:
Kicsit szikkadt kalácsból a legfinomabb.

És angolul tudóknak itt egy Jamie Oliver recept, kicsit másképp:
Bread and butter pudding is one of those classic old English recipes that everyone loves. The addition of marmalade brushed over the bread makes it fantastically crisp, with a zingy orangey bitterness that just makes the whole thing superb. This is another dessert that you don’t want to overcook because you want to have the soft insides contrasting with the crispiness on top.

Preheat the oven to 180ºC/350ºF/gas 4. First make your flavored butter by mixing the butter with the nutmeg, cinnamon and orange zest. Use a little of it to butter a medium-sized shallow, ovenproof dish.

Butter the bread using the flavored butter, then cut each slice in half diagonally. Put the slices in your buttered dish. Now separate the eggs, reserving all 9 yolks but just 1 egg white. Whisk together the egg yolks and egg white with the sugar, then gently heat the milk and cream in a saucepan with the vanilla seeds and pod. Pour into the eggs, stirring all the time. Remove the vanilla pod then pour the mixture over the bread and leave to soak for at least 20 minutes. Put the dish in a roasting tray and pour in enough boiling water to come halfway up the side of the dish. Then put it in the preheated oven for about 45 minutes until the custard has just set. Meanwhile, gently warm the marmalade in a saucepan, then remove the dish from the oven and brush the marmalade over the top of the bread. Pop the dish back into the oven for another 5 to 10 minutes. Allow it to cool and firm up slightly before serving.

És itt a good old fashioned verzió is:

Ingredients

• 25g/1oz butter, plus extra for greasing
• 8 thin slices bread
• 50g/2oz sultanas
• 2 tsp cinnamon powder
• 350ml/12fl oz whole milk
• 50ml/2fl oz double cream
• 2 free-range eggs
• 25g/1oz granulated sugar
• nutmeg, grated, to taste

Preparation method

1. Grease a 1 litre/2 pint pie dish with butter.
   
2. Cut the crusts off the bread. Spread each slice with on one side with butter, then cut into triangles.
   
3. Arrange a layer of bread, buttered-side up, in the bottom of the dish, then add a layer of sultanas. Sprinkle with a little cinnamon, then repeat the layers of bread and sultanas, sprinkling with cinnamon, until you have used up all of the bread. Finish with a layer of bread, then set aside.
   
4. Gently warm the milk and cream in a pan over a low heat to scalding point. Don't let it boil.
   
5. Crack the eggs into a bowl, add three quarters of the sugar and lightly whisk until pale.
   
6. Add the warm milk and cream mixture and stir well, then strain the custard into a bowl.
   
7. Pour the custard over the prepared bread layers and sprinkle with nutmeg and the remaining sugar and leave to stand for 30 minutes.
   
8. Preheat the oven to 180C/355F/Gas 4.
   
9. Place the dish into the oven and bake for 30-40 minutes, or until the custard has set and the top is golden-brown.

Eddig megúsztam

Nem történt több extra kaland velem.
Ha csak azt nem vesszük kalandnak, hogy tegnap meglepett a kolléganőm egy Mark's & Spencer túrával Camberley-ben, szerintem a világ legnagyobb M&S áruházába. Hatalmas!
Otthagyott két órára, amiről azt hittem, hogy sok lesz. Hát, nem! A felét nem tudtam bejárni.
Mondjuk szerencsémre, mert így nem költöttem annyit. :-D

Ma már csak a hazaút van hátra késő este.
És remélem, hogy a lift működik majd a házunkban, mert a bőröndöm nem pillekönnyű.

Lefelé a lejtőn

Azt hittem, hogy az eddigieknél már nincs lejjebb.

De van. És még nincs vége az utazásomnak. J

Tegnap át kellett költöznöm egy nagyon sok csillagos szállodába (most az indok lényegtelen, kicsit bénára sikeredett a szállásfoglalásom 9 napra és már nem akartuk jobban megkavarni). A sok csillagos szállodáról meg annyit, hogy egy éjszaka 150 GBP/fő.

Reggel beugrott a sofőr velem útban az iroda felé, hogy lerakjam a bőröndömet. Meglepetésemre a szoba kész volt, megkaptam a kártyát, bedobtam a bőröndöt a szobába. Nem is néztem szét, mert közben a sofőr várt rám.

Este aztán berogytam volna a szobába. De ahogy benyitottam, sarkvidéki hideg csapott meg. Rohantam az ablakhoz, hogy ki volt az a hülye, aki nyitva hagyta az ablakot. Hát, senki. Zárva volt. De tépett be a hideg. Ezek után kicsit jobban szétnéztem a ksiebb vagyont érő szobámban. Szeptemberben szálltam már meg ebben a hotelben és akkor hatalmas, majdnem luxus szobám volt a szálloda másik részében.

Hát ez ahhoz képest egy egérlyuk volt. És a fürdőszoba is pocsék állapotban volt. Nem azt mondom, hogy piszkos volt, de az árhoz képest iszonyatosan öreg és lepukkant. Nem vagyok egy sznob fajta, de kezdett kiverődni a biztosíték nálam. Lehet, hogy rásegített az elmúlt napok összes történése, de a vérnyomásom kúszott felfelé. Kinéztem még bánatomban az ablakon és konstatáltam, hogy a parkolóra néz, ráadásul a földszinten vagyok…

OK, akkor nézzük a fűtést. Fűtőtest sehol. De van légkondi, ami tud fűteni is. Kapcsoljuk be azonnal. Iszonyat hangja volt és valahogy  meleg sem akaródzott jönni belőle. Ekkor olyan lépésre szántam el magam, amire még soha. Elhatároztam, hogy kérek egy másik szobát.

Séta a recepcióra, széles mosoly és elmeséltem, hogy kb. 5 perc alatt lefagyott az orrom és különben is haza akarok már menni, helyette mégis itt kell éjszakáznom még 4-et, így most kérek szépen egy másik szobát. Rezzenéstelen arccal kértek 5 percet. Majd mutattak két szobát. A másodikat választottam. Hatalmas nagy, kétszemélyes kanapéval, fotellel, nagyképernyős TV-vel, terasszal, udvari kilátással, szép és modern fürdőszobával. És ez már egy kicsit melegebb De őszintén? Nem az igazi. És a légkondi képtelen volt felmelegíteni. De ez már sokkal jobban megfelel a 150 fontos árszínvonalnak.

Mi jön még? :-D

Az angol kegyelemdöfés

Azért maradt még a tarsolyomban egy aranyos sztori.

Mint említettem, piknikezni készültem a hétvégén (ami végül össze is jött), ezért gondoltam készítek magamnak néhány szendvicset a saját kis kezemmel.

Még csütörtök este el is mentem vásárolni a Tescoba. Vettem vajat, zsömlét, felvágottat, sajtot és egy doboz sütit , de úgy hogy jutott belőle aznap hideg vacsorára is. A végén maradt egy bontott és egy bontatlan csomag sonkám, egy zsömle az egyik csomagból, és a sajt ¾ része visszazárható csomagolásban.

Gondolkodtam, hogy hová tegyem a maradékot, úgy hogy ne romoljon meg a következő napokban. A vaj és a bontatlan csomag zsömle jó helyen volt a szobában, de a sonkát és a sajtot szerettem volna hidegebb helyen tárolni. Mivel nem volt minibár a szobában, így a hűtő nem jöhetett szóba.

Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy óóóó, remek ajtó nyílik a szobámból a hátsó udvarra és a napokban a max. hőmérséklet sem haladta meg a 13 fokot, éjszaka meg igencsak fagypont közelében volt. Szóval kézenfekvő volt, hogy mindent egy Tescos-s zacsiba csomagoljak és kitegyem az ajtó elé. A Tescos zacsira még egy szimpla csomót is kötöttem. Kicsit aggódtam, hogy laknak-e állatok a kertben, de gondoltam, hogy talán az ajtóig nem mernek eljönni. Az emberek szóba sem jöhettek, mert épeszű ember épp csak kidugja az orrát egy szippantásra, aztán már iszkol is vissza a melegbe.

Péntek kora reggel ránéztem az uzsonna csomagomra az ajtó előtt. Érintetlenül ott volt. Huuhhh. Nem pályázott rá senki az éjszaka. :-)

Aztán eljöve a péntek este, az ominózus áramszünettel, amikor is felvilágosítottak, hogy vacsora sincs, lévén a konyha is érintve van a rejtélyes áramszünetben.

Gondoltam, sebaj! Készítek magamnak egy kis vajas, sonkás, sajtos zsömlét. Még így is marad majd a piknikre.

Nyitom a sötétben a hátsó teraszajtót. Valami van a küszöbön. O-óóóó, biztos figyelmeztetés, hogy ne tároljak kint élemiszert. Beviszem a gyertyafényhez, de nem is kell már fény, hogy rájöjjek egy üres sonkás fóliát tartok a kezemben. Hogy rohadna meg, gondoltam. Ha már megette, akkor legalább ne hagyta volna ott a csomagolását! Felkaptam a gyertyát és szemlére indultam. A Tesco-s zacsi üresen hevert egy rózsa tövében, a sajtos fólia is üresen tátongott 3 lépésre az ajtómtól és megtaláltam a bontatlan sonkát is. De közel sem volt bontatlan állapotban. Valaki a körmeivel megpróbálta felszaggatni és kiette belőle a fél adag sonkát. (Azért milyen már, hogy gyertyafényben is azonnal odanéztem, ahol a maradékok hevertek.)

Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Fényes nappal (!!!) jött valami ÁLLAT és megevett mindent. Miért nem éjszaka tette? És miért éppen most? Nem elég az áramszünet? Még kaja nélkül is maradok?

Végül azért nem maradtam vacsi nélkül, ettem üres vajas zsömlét a szobában lévő készletből.

Bánatomban behoztam mindent a kertből és másnap reggel aztán lefotóztam a pusztítás nyomait. A zsömle és a zacsija egyáltalán nem lett meg.

Majd megkegyelmeztem és kitettem a maradék sonkát fólia nélkül az ÁLLATNAK, miközben melegen ajánlgattam neki, hogy napközben aztán visszajöjjön ám és elpusztítsa, amit volt szíves meghagyni nekem. Ezután elviharzottam Windsorba.

Este az első utam a kertbe vezetett. ÁLLATI szerencséjére nem volt ott a sonka. :-D

Ui: az üzleti utak rendszerint nagyon eseménytelenek és unalmasak (egyáltalán nem kell irigykedni, mert rendszerint csak a reptér-szálloda-kinti iroda direkciókat ismerem, azt is taxiból megtekintve). De mihelyst kombinálódnak egy hétvégével (magán vagy mint a mostani, muszáj célokból), azonnal megtelnek élettel és kalandokkal.

Soha nem fogom elfelejteni a két utolsó angliai utamat. :-D

Hétvége esővel, sörrel, városnéző busszal

Mindjárt vége a hétvégének és nem mondhatom, hogy semmit tettem. :-)

Tegnap Windsorba vonatoztam, hogy ott találkozhassam az unokahugommal.

Manapság már olyan snassz 130 km-t utazni egy találkozáshoz, sokkal izgalmasabb az 1.500 km-es távolság. :-)

Úgy esett, hogy épp au pair-kedik Angliában, mégpedig nem túl messze ahhoz, ahol az én cégem van. Így lefacebook-oztuk, hogy szombaton Windsorba kirándulunk közösen két másik szintén babysitter lánnyal együtt.

Windsorba vonattal és busszal mentem és meg kell hagyni, hogy a buszozást nagyon élveztem. A Legoland-ot is érintette az autóbusz. Nagyon impresszív a hely, még Lego stílusú szállodája is van, meg a parkhoz vezető úton a WELCOME felirat lego kockákból van kirakva. A körforgalomban meg életnagyságú őzeket láttam, szintén a kis kockából kirakva. Viszont a nagy tömeg egyáltalán nem volt impresszív, de talán hétközben kevesebben vannak.

Windsorban volt még időm sétálni és kávézni a lányok érkezése előtt.

Miután megérkeztek, megállapítottuk, hogy a kastélyba nagyon sokan akarnak bemenni és valószínűleg még többen lehetnek bent, így mi nem növeltük a tömeget. És a 17 fontos belépőjegy is komoly visszatartó erőnek bizonyult. Helyette inkább sétáltunk, majd lefotóztuk a közeledő sötét fellegeket és gyorsan a kocsmák felé vettük utunkat. Épp be tudtunk ugrani egy szimpatikus kocsmába a szakadó eső elöl.

Én egy John Smith's sört ittam és valami csirkenyársas, piri-piri szószos kaját ettem.

Mire befejeztük a henyélést, kisütött a nap ismét. Muszáj volt lejárni a kaját. Lementünk a Temze partra kacsákat, ludakat, hattyúkat fotózni, majd megkerestük a híres vagy inkább hírhedt Eton College-ot. Sajnos nem találkoztunk nemesi sarjakkal, így nem tudtam a lányokat jó pénzért eladni. Helyette láttuk a szigorú falakat és mindannyiunknak ugyanaz a szó jutott a helyről eszébe. Roxfort.

Windsor egyébként nagyon hangulatos hely, csak az a sok turista ne lenne. Szegény királynő, nem hiszem, hogy túl boldog lehet, ha ott van. Engem biztos zavarna az a tudat, hogy emberek ezrei várják, hogy végre kitegyem a lábam a kastélyból és betódulhassanak a szobáimba...

Amikor hazaértem, már öreg este volt és ráadásul az eső is szakadt, így taxival tettem meg a 25 perces utat a vasútállomástól. Valahogy nem volt kedvem bőrig ázni. :-)

Ma reggel viszont London felé vettem az utamat.

A máskor 50 perces vonatút ma másfél órás lett, mert egy megállót busszal kellett menni pálya karbantartás miatt. Amikor a jegyet vettem, akkor az eladó előzékenyen figyelmeztetett, hogy ugye tudom, hogy busszal kell mennem egy megállót. Tudtam. Mert reggel már tájékozódtam az interneten. Nem csak úgy megyünk bele a vakvilágba, kérem szépen.

Londonban aztán a Picadilly Circus-nál megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy váltottam jegyet a turista buszra. Arra a hop-on, hop-off típusú, idegenvezetős buszra. Évek óta szerettem volna ilyennel utazni és még nem adtam fel, hogy Bécsben és Budapesten is felülök ezekre.

Természetesen felmentem a tetejére, a nyitott részbe. Csak ne lett volna olyan hideg... A Picadilly-től egészen a Tower-ig bírtam, ami jó másfél óra volt. A Buckingham palotánál a rengeteg turista busz miatt alig lehetett haladni, na az nagyon unalmas volt.

A Tower-től viszont metróztam a Leicester Square-ig. Ott még beugrottam a négy szintes M&M bolta, ahol csak tátottam a számat a vagy 10 m hosszú extra színű M&M-ek sora előtt. Ezúton is köszönöm Fruzsináéknak a tippet!

Mivel gyönyörű napsütés volt, így végre semmi akadálya nem volt, hogy a St. Jame's parkban piknikezekk. A múltkori kirándulásom során hoztam eská piknik csomagot, de akkor épp eleredt az eső, így a Pall Mall egyik kapualjában guggolva ejtettem meg a pikniket.

Most viszont nem volt ennivalóm. Viszont megláttam, hogy a Leicester Square-en adnak pizzaszeletet a Pizza Hutban elvitelre is. Nosza hát, szereztem 3 szeletet dobozban. A dobozt szorongatva gyorsan szedtem a lábam a St. Jame's Parkba, közben a fél szememet a felhőkön tartva, hogy nehogy esni merjen mire odaérek. Angliában egyáltalán nem meglepő, hogy az egyik percben még süt a nap, a másikban meg már szakad is. De kitartott a napsütés.

Találtam egy kellemes padot, pont a tó partján és a madarakban gyönyörködve elfogyasztottam a késői ebédemet, korai vacsorámat. A pizzaszeletek szélét megosztottam kedvenceimmel, a ludakkal. A kezemből ettek. :-)

Innen már csak a Waterloo pályaudvarig volt hátra. Pont 4 órakor értem a Big Benhez, így hallhattam volna a  híres hangját, ha a buszok nem nyomják azt el a kereszteződésben.

Most jó vonatra szálltam (a múltkor rossz vonatra sikerült felszállnom és csak 50 perc múlva realizáltam azt, de az egy másik sztori) és mikor megérkeztem, nem esett plusz még világos is volt, így semmi nem szólt az ellen, hogy gyalog jöjjek a szállodáig (mert még nem gyalogoltam a hétvégén eleget). Hazafelé összeszedtem a bátorásgom és átvágtam a nagy parkon is, aminek a közepében a szálloda van. Ez inkább olyan kutyasétáltatós, lovaglásra is alkalmas park, nincsenek benne kifejezettem séta utak. De nagyon szép. Reggelente még deres volt a fű, amikor a vonathoz igyekeztem.

Szóval mozgalmas napjaim voltak, de megérte.

Megint megállapítottam, hogy furcsák az angolok.

Nem csak, hogy mosolyognak, meg a hogyléted felől érdeklődnek, a baloldalon közlekednek, a jobb kormányról már nem is beszélve, hanem 

• neveket adnak a házaiknak (majdnem mindegyik ház homlokzatán ott a neve, meg a nagyon régieken az építési dátum is, mint pl. Orchard Cottage, Delany House, Moore House stb.)
• képesek leülni két megállóra is a vonaton a szerelvény belsejébe préselve magukat
• furcsa körforgalmakat festenek fel egészen kicsi kereszteződésekbe.

És a legvégére egy kép angol humor 2000 évéből. :-)

Ködös helyett sötét Albion

Ülök szép csendben az íróasztalnál, próbálok vonatjegyet vásárolni holnapra a kirándulásomhoz.
Egyszer csak elmegy az áram a szobámban.
Remek.
Lássuk csak, a laptop képenyője és a mobilom ad elég fényt, hogy a szobai telefonon tárcsázzak.
Hívom a recepciót.
Már megint mosolygós hang kíván jó estét és érdeklődik, hogy hogyan tudna segíteni.
Mondom, hogy nincs áram, Óóóó, valóban? Pár perc türelem és utána néz.
Letesszük.
Várok. Sötét. Várok tovább. Sötét.
Egyszer csak (kb. 10 pec után) hívnak. Mosolygós hangon érdeklődnek, hogy van-e már áram?
Mondom nincs.
Óóóó, akkor mindjárt hoznak valamit, amivel világítani lehet. Közben folyamatosan kuncogunk. Ők kezdték...
Hallom, hogy jönnek. Ketten. Nem is várom meg, hogy kopogjanak, nyitom az ajtót. Nevetés. Megint ők kezdik. :-)
Éredklődnek, hogy hogy vagyok. És már pakolják is le a nagy gyertyát, mécseseket.
Jut a fürdőszobába is.
Nevetgélnek, hogy szerencsés vagyok, mert csak én vagyok egyelőre itthon, így a nagy gyertya nekem jut. Én is nevetek.
Kérdezik, hogy van-e még valamire szükségem.
Köszönöm, nincs.
Kérik, hogy feltétlenül szóljak, ha szeretnék valamit.
Elmenőben még megérdeklődőm, hogy miért kattan akkorát az ajtóm.
Nevetnek. Óóóóó, az csak a biztonsági zár. Minden ajtó ezt csinálja.
Mesélem, hogy majd meghaltam, mikor először meghallottam. Megint nevetnek.
És nevetve - hogyan másként? - jó éjszakát kívánunk egymásnak.

Megyek és készítek magamnak vacsit. Még jó, hogy van kajám a tegnapi vásárlásból, mert kiderült, hogy a konyhában sincs áram. :-)
Viszont ennyit a péntek esti TV nézésről.

Ködös Albion

Épp száműzetésben kiküldetésben tengetem őszi napjaimat Angliában.
Van ennek jó, meg rossz oldala is.
A jó az, hogy végre a hétvégét is itt töltöm, így van időm egy kis nézelődésre.
A rossz az, hogy a hétvégét is itt töltöm (azzal együtt 9 napot). :-)
Aki akar sajnálhat, de összességében én nem sajnálom magam. Mert ismét élek, mint hal a vízben és élményeket gyűjtögetek. Na, jó. Mégis sajnálom magam, mert egyedül vagyok.
Szóval az egyik percben bánkódom, a másik percben meg elmerülök az élményekben.
De nem erről akartam merengeni, hanem Angliáról.

Soha nem fogom megszokni, hogy mindenki lelkesen érdeklődik a hogylétem felől. A taxis, a recepciós a hotelben/cégnél, a bolti eladó. Mindenki. És tudom, hogy ez amolyan üres udvariassági frázis, de én minden alkalommal válaszolok legalább két szóban. És ezzel rendszerint beindul a csacsogás. Ha nem akarok csacsogni, akkor elintézem egy "not too bad"-el. De szeretek csacsogni, még ha ez csak egy sekélyes társalgás. Élvezem, hogy birtokában vagyok a nyelvnek, bár olykor nem értem a helyiek kiejtését.

Soha nem fogom megszokni, hogy a szállodákban csak a látszatra adnak. El akarnak kápráztatni, de aztán rájössz, hogy az egész hasznavehetetlen.

• Pl. az ágy mellett csak az egyik oldalon van olvasó lámpa. Predesztinálja, hogy jobb oldalra kell feküdnöm, pedig a mindennapokban enyém a bal oldal. Esetemben ez most nem nagy gond, mivel nincs kivel megosztanom az ágyamat, de egy egy pár esetében már meg is van az első konfliktus forrás a nem túl olcsó nyaralás során. :-)
• Vagy a fürdőszoba. Nincs benne a hajszárító számára konnektor. OK, akkor szárítsunk hajat a szobában. Az íróasztal felett van tükör, nem túl távol konnektor. De a tükör kb. mellmagasságig tart. OK, akkor leülök az asztalhoz. Addig meg a hajszárító zsinórja nem ér el. Marad a térden állva hajszárítás. Vicces. :-)
• És ott a zuhanyfej is. Rendes méretű darab, de vízköves kegyetlenül. Mindenfelé hord, csak arra nem, amerre kellene...
• Vagy a tükör a gardrób szekrény ajtaján. Rossz helyre van felszerelve. Majdnem be kell lépni a gardróbba, hogy láthasd magad teljes méretben...

Soha nem fogom megszokni, hogy a kollégáknak a "walkable" távolság 30 perc sétautat jelent. Kértem, hogy a vasútállomáshoz közel foglaljanak szállást. Diadalmasan írták, hogy ez a szálloda nincs messze. Ja, kb. 30 perc gyaloglás. Végül is lehetne egy óra is, viszonyítás kérdése az egész. Holnap kipróbálom. Az autóból ma is nagyon messzinek tűnt az állomás...

Soha nem fogom megszokni, hogy a sofőrök folyton összezavarnak. Van elképzelésem az irányokról, meg útvonalakról, de kb. 5 perc után összezavarodom és képtelen vagyok követni, hogy merre felé is tartunk. Ráadásul össze-vissza kanyarognak, hogy elkerüljék a dugókat (egy isten háta mögötti kisvárosban!). Így majden mindig hányingerrel küzdök. Még jó, hogy csak 15 perc az út a szálloda meg a cég között.

Amit viszont nagyon szeretek az az 

• építészet, 
• a smaragzöld fű (még  mindig gyönyörű zöld színben pompáznak a kertek, parkok)
• a különféle madarak, közöttük nagy kedvenceim a vadludak,
• a mókusok a fán,
• az emberek segítőkészsége,
• a szupermarketek választéka,
• a csapolt sör és
• bármilyen hihetetlen, de az angol kaja. Imádom a különféle pie-okat (sós verziók).

Mindig megállapítom, hogy előző életemben biztos brit voltam. :-)