Indiai ez meg az

Eszembe jutott még néhány érdekesség a munkavégzéssel kapcsolatban.

Fél napba tellett míg sikerült az irodai wi-fi-hez jelszót kapnom. Ez úgy nézett ki, hogy a fogadó kolléga reggel megígérte, hogy mindjárt lesz hozzáférésem. Azonnal előkapta a telefonját és beszélt is valakivel, bár nem angolul. Majd eltűnt. Egy óra múlva került csak vissza. Mondom neki, hogy még mindig nincs internet hozzáférésem. Óóóó, intézkedik máris. Ekkor személyesen rohant le valahová. Újabb óra múlva előkerült egy mobil internetes kütyüvel, hogy ha nagyon kell, akkor használjam ezt. Mondtam, hogy jobb szeretném a normál wi-fit. Semmi gond Intézkedik mindjárt. Telefonálva ismét magamra hagyott. Csak mosolyogtam. Egyetlen szerencse az volt, hogy egész késő délutánig nem kellett internet, mert csak prezentáltam. Kb. fél óra múlva visszajött ragyó arccal, meg a jelszóval.

Délután megkértem, hogy nyomtassák ki a következő prezentációt, mert akartam több tonna papírt magammal cipelni Bécsből. Kinyomtatta, de a mai napig nem tudták összetűzni az oldalakat, senki nem talált tűzőgépet az irodában. 

A kórházban, miután kijöttem az orvostól, megkérdeztem a betegirányító pultnál, hogy van-e még valami tennivalóm. Némi tanácstalanság következett, majd mondták, hogy Mini sister mindjárt segít. Hát Mini sister eltűnt, mint a kámfor pillanatok alatt. Ácsorogtam még ott egy darabig, majd végül visszamentem a földszinti recepcióra, ahová tudtam, hogy még vissza kell mennem.
Várakozás közben észrevettem, hogy számlát csak 150 Rúpiáról kaptam, pedig én 750-et fizettem. Igazából a 750 Rúpia sem az az összeg, amit a biztosítón muszáj lenne behajtanom (kb. 10 EUR), de gondoltam egy merészet és nézzük meg mi történik a reklamáció kezelessél.
A főnökasszony elmagyarázta, hogy a 150 Rúpia a regisztrációs díj, a többi a vizitdíj. OK, mondom, de hol van arról a számal. Óóóó, a számla? Ja, mindjárt intézkedik. Próbált magához inteni egy küldönc fiút, de az olyan szánalmas képpel nézett rá, hogy ihaj. Elkezdte korholni helyi nyelven. Ez ment vagy jó 3 percig. Majd odafordult hozzám és megkédezte, hogy kártyát kaptam-e már. Kártyát? Hát azt nem. No, ez volt az ellenség megtévesztése. Felbukkant egy fiatal lány, akit magához intett. Kiderült, hogy még a nevét is rosszul tudta, de ez annyira most nem is lényeges. A lány eltűnt egy másik szobában a dossziémmal, majd 2 perc múlva felbukkant. Visszakapta a dossziémat, hogy meg is van minden. Megköszöntem, majd kinyitottam.
Számla az továbbra sem volt benn, de egy plasztikkártya az igen. Mivel annyira kimerült voltam és semmi más vágyam nem volt mint minél hamarabb kijutni a kórházból, így ezen a ponton feladtam a vitatkozást holmi nyavalyás 600 rúpiáról.

A gyógyszerkiadás is érdekesen működött. Először egy pulthoz kellett odamennem, ahol elvették a receptemet és sorszámot kaptam. Eddig semmi különös. Vártam vagy jó negyed órát, amikor az egyik ablaknál megjelent a számom. Két fiatal lány ült a pult túloldalán. Hosszasan tanulmányozták a kivánságlistámat, komoly arccal nyomogatták a számítógépet, közben folyamatosan beszéltek egymáshoz, de nem angolul. Úgy nézett ki, hogy valami iszonyat lehetetlent kérek. 5 perc molyolás után közölték, hogy mennyit fizetek. Kifizettem. Ekkorra már egy másik sorszámost is odahívtak a pulthoz. Fizetés után intettek, hogy álljak kicsit balra, mindjárt kapom a gyógyszereket.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább 10 percet várakoztam a pultnál, mialatt legalább 3 másik beteget kiszolgáltak, fizetéssel, gyógyszerekkel együtt. Mindezen idő alatt szemkontaktust véletlenül sem lehett felvenni a hölgyekkel. A háttérben egy csomó férfi gyűjtögette a polcokról és raktárból a gyógyszereket és rakták őket zacsiba. Mint a hangyák, úgy szaladgáltak, de a rendszer egyáltalán nem volt gyorsnak vagy hatékonynak nevezhető. Néha összegyűltek egy-egy hölgy körül és őrült csevegésbe kezdtek egy-egy recept felett.
Szóval 10 perc várakozás után megkaptam a gyógyszereimet. Semmi sem volt dobozban, csak a blisztereket kaptam meg csupaszon (azok az izék, amiben a bogyók lapulnak). Semmi betegtájékoztató, semmi adagolási útmutató. Még szerencse, hogy a papírt visszakaptam, amire az orvos felírta az adagolást.
Eltökéltem, hogy ha nem adják vissza, akkor addig nem megyek onnan, amíg nem írják fel egy darab papírra, de volt bőven időm kisasolni, hogy mindenki visszakapja. Így nem kellett reklamálnom.
Mikor megkaptam a zacsimat gondosan ellenőriztem, hogy valóban az én gyógyszereim lapulnak-e benne. Mert 1 óra volt az út a kórházba és nem akartam a szállodában rájönni, hogy újabb 2 óra utazás áll még előttem, mert elkavartak valamit.
Az orvos egy heti adagot írt elő mindegyikből, napi háromszori szedéssel vagyis az 21 tablettát jelent. A bliszterekben természetesen csak 20-ra jött ki a darabszám. Ismét egy helyzet, amire az ember legyint, mert mit is kezdhetne vele? 1 tablettát már igazán nem kell megreklamálni egy 7 napos kúra esetén.

Szóval szép lassan lehámlanak rólam az európai beidegződések. Szokom, hogy senki nem jelenik meg a szünet végére, szokom, hogy nem baj, ha reggel elkésem, nem sietek az ebéddel sem. Az idő csak folyik és úgyis minden meglesz valamikorra. Lassan brahminná válok.

Utazás egyedül

Az egyedül utazást nem lehet megszokni. Pedig már lassan 7 éve gyakorlom. Nem lehet megszokni a rémületet a reptéri kijáratnál, hogy vajon tényleg vár-e valaki.

Nem lehet megszokni az étkezések magányosságát, az első reggelinél érzett zavarodottságot, hogy mi a jó csudát egyen az ember. . Mindig van nálam valami olvasnivaló, telefon vagy iPad vagy könyv. A fölött kitekintve remekül lehet sasolni, hogy ki, mit és honnan szerez. Persze ennek eredménye az első béna reggeli. Ma pl. sikerült kihagyni a gyümölcslevet, helyette ettem sült paradicsomot és sheperd’s pie-t és ittam két kávét. Tojásrántottát nem leltem sehol, helyette volt mindenféle indiai, tök ismeretlen nevű kaja. Holnap reggel kérni fogom a rántottát, mert úgy tűnik, hogy azt frissen készítik. A kávé viszont meglepően rendben volt. Elfelé jöttömben megtaláltam a gyümölcsleves-müzlis pultot. Majd holnap azt is áttanulmányozom részletesebben.

Nem lehet azt sem megszokni, hogy mit mit egyen az ember vacsorára és egyáltalán hol. Többször előfordult már, hogy éhesen feküdetm le, ha a házigazdák nem gondoskodtak a kulturált szórakoztatásomról, ami lássuk be, igen ritkán fordult elő. Max. egy közös vacsorát iktatnak be a programba a vendéglátók. De lássuk be, Bécsben mi sem vagyunk jobb házigazdák. Senki nem kisérgeti a vendégeket. Én egy estét szoktam velük tölteni, amikor is sétálunk egyet a Belvárosban és mesélek nekik ezt-azt. Szóval a vacsora komplikáltabb, mint ahogyan azt gondolná az ember. Sokszor van, hogy a szálloda messze van mindenféle bolttól és a szállodai étkezések egy vagyonba kerülnek. Annyira drágák, hogy az ember tényleg sajnálja rá a napi díját. Úgy tánik, hogy ez a szálloda azonban kivételes, mert tegnap 5 EUR-ért vacsiztam, ami lássuk be egészen elfogadható.

Nem lehet megszokni az iszonyatos koncentrálást, aminek egy ilyen utazás során ki van téve az ember. Mindent meg kell érteni, mindent meg kell figyelni, mert nincs senki, akitől titokban meg lehetne kérdezni, hogy most ez hogy is van. OK, nem sajnáltatni akarom magamat, mert ezekre a helyekre magamtól sosem jutottam volna le. Mindig szívesen vállakozom az utakra, mert tudom, hogy hihetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodom a magányosság ellenére is. De megszokni az egyedül utazást, azt nem lehet.

Ui: jó tanács: reggelizni sosem a dolgozós/kirándulós ruhádban menj le! A legtöbb helyen nagyon kaja szaga lesz az embernek. Nekem már évek óta van reggelizős ruhám és holnap pl. inkább reggeli után fogok hajat mosni.

Sok-sok morzsa

Fél éve nem írtam.
Sok víz lefolyt a Wien folyón és a Dunán is és sok mindent történt kis családunkban is.
Leginkább személyes dolgok, amit nem akartam részletesebben megírni, ide a blogra.
Ami miatt nagyon elmaradtam az elején, az édesapám elvesztése volt, majd a munka, munka és munka.
És ha az ember kihagy egy kis időt, akkor nagyon nehezen áll vissza a keze a billentyűkre. Persze gondolatban mindig tudósít, írja a posztokat, de még nem találták fel a gondolati blogolást. :-)
Nos, akkor vonjunk mérleget.
6 éve és 3 hónapja élünk Bécsben. Egyikünk sem hitt benne, hogy ez a nap itt ér bennünket.
Csak jöttünk, mert volt lehetőség jönni. És gondoltuk miért ne. Legfeljebb hazamegyünk, ha nagyon utálatosak a sógorék. De hozzánk nagyon kegyesek voltak és csak egy kicsit utálkoztak. Pont annyit, amennyit egy váratlan vendéggel utálatoskodik az ember. Túl lehetett élni. Különben is, a kalandvágy fűtött. Engem mindenképpen. Aztán átragadt a többiekre.

Az életünk már-már unalmasnak mondható. Jól kiismerjük magunkat Bécsben, a fontos helyeken már számtalanszor megfordultunk. Már nem igazán izgalmas lehetőség a Prater-be kirándulni vagy a Kärtnerstraße-n végigsétálni. Megszoktuk. És lassan természetes. Akklimatizálódunk és belesüppedünk a munkás hétköznapok után következő "épp hogy élünk" hétvégékbe. Nincs mindig kedvünk felfedező útra indulni. Fáradtak vagyunk.

Ugyanakkor meg kalandok azért akadnak. Hétköznapiak. Belefogtunk egy Gennossenschaftswohnung projektbe. Erről majd írok részletesebben később. Most még van néhány bizonytalanság, ezért inkább még nem írok róla.

Hozzáfogtam a nyugdíjas éveimről való gondokodáshoz. Van magánnyugdíj biztosításom. Mert ki tudja, hogy hol ér a nyugdíj. :-)

A munkahelyemen is jól alakulnak a dolgok, kaptam új feladatokat, több felelősségem lett és ezzel együtt persze több munkám is.

Lilla már a 3. évét tapossa az egyetemen. Ügyesen halad és szemlátomást élvezi. Bár, amikor épp dühöng mások vagy az egyetem marhaságain, akkor nem merném feltenni a "na, milyen az egyetem" kérdést.

Nóriék túl vannak egy sikeres lakás bérlésen. Lezárult a WG-s korszakuk. Múlt péntektől már nem kell mások után takarítaniuk, mások elől dugdosni a lábasaikat, mérgelődni, hogy valaki elrontotta a mosógépet.

Megállapítottuk, hogy a bérleti díjak nagyon megemelkedtek az elmúlt években. Amikor 6 éve lakást kerestünk, akkor 10 EUR/nm áron lehetett bérleményhez jutni. Ma ez 13-14 EUR/nm körül mozog.
Iszonyatosan nagy a kereslet, megindult egy hatalmas bevándorlási hullám és a megnövekedett kereslet felverte az árakat.



Régi kerékpár váltók és fékek nélkül

A 10. kerület még jobban "elbevándorlósodott" és jóval szemetesebb lett, mint régebben. Az utcai közbiztonság még mindig jó, de sajnos a házunkban feltörték a pincéket. A miénket is. Nem vittek ugyan el belőle semmit, csak feltúrták. Sok értékes amúgy sem volt benne, hacsak a karácsonyfa díszeinket nem számítjuk annak. Úgy látszik, csak szórakoztak.
Ugyanakkor a közös tárolóban tartott biciklijeinkről a legtöbb mozdíthatót elvitték. A kerekek csak azért maradtak rajta, mert 5 db mindenféle lánccal összekötöttem a kerékpárokat úgy, hogy minden kerék a vázhoz is oda volt rögzítve.
A régi biciklinkről elvitték a váltókat, a fékeket, a kitámasztót, a sárvédőket.
Az új biciklimről (tavalyi) elvitték a nyerget, a kitámasztót.

Új kerékpár nyereg nélkül

A régi vázat azonnal elajándékoztam, az új bicikli pedig szemeteszsákokba bebugyolálva próbálja a telet átvészelni a teraszunkon.

Amikor ezeket a károkat észleltük, felhívtuk a rendőrséget. Ez egy vasárnap késő délután volt. Gondoltuk megkérdezzük, hogy mit is csináljunk. Azt a választ kaptuk, hogy mindjárt kiküldenek valakit.
Lillával összenéztünk, jönnek a csini rendőrök helyszinelni. OK, akkor vegyünk fel valami rendesebb ruhát, fésülködjünk meg és mossunk fogat. Mégis ne valami szakadt háziasszony kompánia fogadja a kiérkező rend őreit. Mire mindezzel végeztünk, gondoltuk leülünk várakozni, mert úgyis még órák fognak eltelni. Tévedtünk! Csengettek. Lementünk és cuki egyenruhások helyett két civil személy érkezett. Egyik jegyzettömbbel, másik egy fotós táskával és kamerával. Megnéztek mindent alaposan, jegyzeteltek és felvételeket készítettek. Majd mielőtt elmentek volna, kiragasztottak egy papírt a hirdetőtáblánkra, hogy a pincében betörés volt, nézzen szét mindenki és ha hiányzik valamije, értesítse őket.
Miután elmentek, Lillával megjegyeztük csendesen, hogy Magyarországon még a mentő sem ér ki ilyen gyorsan a beteghez. Pedig a mi esetünk egyáltalán nem volt sürgős.

És hogy valami jót is említsek, voltunk a híres Roncalli cirkuszban a Rathaus előtt. Nagyon -nagyon jó volt, a jegy minden centje megérte.
Persze van hozzá sztori is. Nóri egy lakás megnézéshez kérte a segítségünket egy szombati napon. Mikor mentünk befelé a városba Lacival, akkor finoman puhatolóztam nála, hogy hogyan áll egy cirkusz látogatással. Még soha nem beszéltünk erről, mióta ismerem. A fogadtatás pozitív volt, mondta, hogy lehet szó róla. Ennyiben is maradtunk. Megnéztük a lakást, nem jártunk szerencsével.
Kitalátuk, hogy igyunk meg egy kávét Nórival hármasban valahol. Ekkor a Schottentor-nál voltunk. Kávézót keresve elhaladtunk a Wien&Co előtt. Egy emberként néztünk össze kávé&bor? Miért ne.
Választottunk egy palack kellemesnek igérkező bort és beültünk elfogyasztani. Beszélgettünk mindenféléről és a 3. pohár vége felé a kellemes zsibbadós állapotban Nóri megkérdezte, hogy nem vinnénk-e el őt a cirkuszba a Rathausnál, ha már úgy is itt vagyunk tőle néhány lépésre.
Lacival összenevettünk, hogy épp ma kérdeztem az ötletről. Gyorsan kihörpintettük a maradék bort és néhány bizonytalan lépés után rátaláltunk a megfelelő útra. Sitty-sutty, már a kassza előtt álltunk. A következő előadás 1 óra múlva kezdődik, tudtuk meg. És van még rá jegy. Akkor kérek három darabot. Szerencsére a bor tompította a jegyárak okozta fájdalmat és bárgyún vigyorogva fizettem ki a nem kevés eurót. Mivel volt még időnk, ezért egy gyors vacsorát is lenyomtunk a cirkusz körül felállított étkezdék egyikében. A végén csak arra maradt időnk, hogy elfoglaljuk a helyünket.
Az előadás nem bugyuta gyerek előadás volt, hanem komoly felnőtt szórakoztatás is. A bohócok poénjai is rendben voltak, nem alázták egymást és komoly zsonglőr tudománnyal is rendelkeztek. Állatok nem igen voltak, csak néhány ló, de ők nagyon tudtak. És volt egy hordó szügyű, ámulatra méltóan drabális példány közöttük. A közönség egy emberként hüledezett, amikor az állat a színpadra érkezett.
Az előadás végén iszonyatos vastaps volt. Mindenki nagyon jól szórakozott. Mi is, olyannyira, hogy jegyárak ide vagy oda, jövőre ismét megyünk testületileg megnézni őket.

Nos, szerintem 6 hónap után ennyi is elég lesz. Igérem folytatom ismét a blogot rendszeresen.

Hangulatra szabott fények a nappalinkban

Fényárban úszik a lakás és a terasz.
A teraszra kikerült a téli kivilágítás, a nappaliba pedig egy új játékszer.
3 db energiatakarékos izzó, amelyet a Philips jóvoltából iPadről, Android-os telefonról vagy a webről lehet távirányítani.
De ez még nem elég, hanem az izzóknak külön-külön lehet színt definiálni, a hangulatunknak megfelelően. Lehet olvasós fényeket beállítani, lehet belőlük láva lámpát csinálni, modellezhetjük a napfelkeltét vagy naplementét, de akár egy fénykép színvilágát is odavarázsolhatjuk a nappalinkba Csak a fényképet kell a szoftverbe feltölteni és máris megelevenednek a tengerparti nyaralásunk színei a nappaliban.
A három izzót (lámpát) egyenként is lehet szoftverrel vezérelni. Időzíteni is lehet a fel- ill. lekapcsolásukat. De akár a lakáshoz közeledve automatikusan fel is kapcsolja a szoftver a világítást.
A web-es szoftvert használva pedig távolról is vezérelhetjük lámpáinkat.
Vasárnap ez úgy nézett ki, hogy küldtem Lacinak egy sms-t, hogy kezd sötét lenni. Erre ő felkapcsolta a lámpákat 300 km távolságból. Majd mikor megírtam, hogy megyek aludni, lekapcsolta őket.
Az én személyes kedvencem a nagyon fehér fény.
A 3 izzón kívül a kezdő csomagban van egy ún. bridge - ez az eszköz vezérli a wi-fi-s izzókat. Egy bridge 50 izzóval is képes megküzdeni. Az izzókat elnevezhetjük, csoportokba rendezhetjük. A bridge hatósugara 30 m, de az izzók is képesek jeltovábbításra, ha netán a bridge-et leárnyékolná valami.
Az izzók 600 lumenes, kb. 50 W-os izzónak megfelelő fényerővel rendelkeznek egyenként.
További részletek itt: http://www.meethue.com/en-DE

Tudom ajánlani az eszközt kütyümániás férjeknek vagy feleségeknek karácsonyi ajándékba.
Nagyon jó szórakozás! :-D

Idén a karácsony novemberre esik

Legalább is Lilla és az én fejemben. :-)
Még alig kezdtünk bele a novemberbe, de mi már készen vagyunk a karácsonyi ajándékok beszerzésével. Hihetetlen...
Nem szoktuk amúgy sem az utolsó pillanatra hagyni, de ilyen még nem volt.
Már megvettem a karácsonyi képeslapokat is, épp fő a kollégáknak immáron hagyományossá váló rumos almalekvár. Már egy selejtezésen is túl vagyok, mert lázas izgalommal kerestem ma a teraszra való világításunkat. Miközben nem leltem őket feneketlen felfordulást csináltam a spejzban, aminek apropóján rendet is tettem. Mondván úgyis mindjárt itt a Karácsony.
Elő akartam venni az adventi koszorút is, meg a karácsonyi dekorációt is...
Délután viszont rájöttem a fura izgatottságom és állapotom nyitjára! Karácsonyra készülünk el életem legstresszesebb projektjével a cégnél. És ez a dátum lebeg a szemem előtt. Minden nap ezt mantrázom, hogy csak Karácsonyig kell kibirni. És tudat alatt iszonyatosan tolom előre az időt, mintha ezzel közelebb kerülnénk bármihez is.
Lilla is hasonlóan lehet, mert ő meg az egyetemen hajt és nagyon várja, hogy az ünnepekre Pestre utazhasson.
Szóval mi már készen állunk a Karácsonyra.

Ui: a menüt is eldöntöttük a héten. Nooooormálisak vagyunk? :-D

Rumos almás lekvár Karácsonyra - 2013

Utasbiztosítás és kárrendezés

Úgy esett-e rém eset*, hogy Olaszországban általános közlekedési sztrájkot hirdettek október 18-ra.
És hogy hogyan függ ez össze velünk?
Első kapcsolódási pont: október 14-től október 18-ig Olaszországban dolgoztam.
Második kapcsolódási pont: Lilla 20 éves lett október 16-án.
És innen kezdődtek a gondok. :-)
Mert tavaly sem voltam itthon a szülinapján (talán tavaly előtt sem...), ráadásul az idei "nagy" és "kerek" szülinap volt. Így hát kitaláltam, hogy pénteken utánam repül Firenzébe és kint töltjük a hétvégét kettesben, méltón megünnepelve a szülinapját. Csak hétfő délben terveztük hazajönni.
Meg is tettem minden szükséges intézkedést még szeptember közepén. Repjegy és szállás elintézve.
Én kiutaztam Olaszországba előző vasárnap este és megkezdtem a maratoni munkát. Lillát kiokítottam mindenre, megrendeltem neki a reptéri fuvart is. Megbeszéltük, hogy mikor kell pénteken indulnia. Minden készen állt egy sikeres hétvégéhez.
Közben kaptam egy fülest, hogy 18-án általános küzlekedési sztrájk lesz Olaszorszában. Felhívtam a légitársaságot, nem tudtak róla. Nyugtattak, hogy lesz járat. Közben Lilla kötött utasbiztosítást. Mindig szoktunk, de most különleges figyelmet fordítottunk a dologra, lévén hogy némi nehézség volt kilátásba helyezve.
Valahol megtaláltam a net eldugott sarkában, hogy a firenzei reptér zárva lesz 11 és 14 óra között. Lilla 14:15-kor érkezik. OK, nem lehet gond, max. egy kis késés figyelhet be.
Csütörtök este: járat ellenőrzés - minden OK. Lilla becsekkolt a gépre online. Nem jelzett hibát a rendszer.
Péntek reggel: járat ellenőrzés fél 9-kor a firenzei oldalon. Néhány járatot töröltek, de Lilláé megvan.
10:45 - Lilla a taxiból hív, hogy minden OK, úton a reptérre.
10:50 - ellenőrzés még egyszer - TÖRÖLTÉK a járatot! Aznap 20 óráig az összeset!
10:51 - Lillát hívom, ne is menjen a reptérre, forduljon vissza. Előbb nem találunk szavakat, csak kétségbeesést, majd az adrenalin szint az egekben, "mentsük meg a világot" üzemmód bekapcsol.
10:55 - hívom az Austrian Airlines-t. Sajnos nincs hely az aznap esti járatra, csak másnap estére van 1 db szabad hely. Kérdezem, hogy bármilyen olasz városba el tudják-e még hozni ma. Válasz: sajnos nem. Rómába tud lenni legkorábban szombaton 2 órakor. OK, Róma egy óra vonattal Firenzéből, de a 2 napból már egy elveszett. Mondom, hogy köszi, gondolkodnom kell egy kicsit, nem a legjobb a helyzet. Letesszük.
11:00 - hívom Lillát, mondom a rossz hírt. Kérdezi: vonat? OK, tegyük le. Próbálom a laptopomon megnézni, de annyira ideges vagyok, hogy gépelni sem tudok. A kollégák segítenek és keresnek. Diadalmasan mondják, hogy van 19:30-kor vonat, ami 6:15-re ér Firenzébe.
11:05 - ismét Lilla. Mondja, hogy közben ő is megnézte és már viszi is a sofőr a Westbahnhof-ra. Vesz jegyet személyesen.
11:10 - hívom a légitársaságot, hogy lemondanám a mai repjegyet, mert megoldottuk másképp. OK, semmi gond már sztornózzák is. Annyi könnyebbség van a dologban, hogy a bónusz mérföldjeimmel fizettem a jegyért (700 EURig adómentesen felhasználhatom őket magáncélokra.) így nincs pénzmozgás. De mondja a hölgy, hogy a fel nem használt mérföldeket jóváírják. Erre nem is számítottam.
11:30 - Lilla kezében ott a vonatjegy 89 EUR-ért. És kifizette az oda-vissza taxi utat, 70 EUR.
18:00 - megkezdődik az izgulás. Egy éjszakát fog Lilla a vonaton tölteni egyedül. Én rettenetesen izgulok, hogy el ne hagyjon semmit, ki ne rabolják éjszaka a vonaton. Már nem tudok nem izgulni. Megbeszéljük, hogy pénztárca, útlevél, mobil övtáskába, nadrág alá rejtve.
18:15 - Lilla úton Meidlingbe.
19:10 - A vonat ki van írva, jönni fog.
19:30 - Lilla a vonaton.
Az éjszaka folyamán még néhány sms. Folyamatos aggódás, hogy el ne aludjon.
Lilla telefonja 5:30-ra, az enyém 5:45 beállítva, hogy majd hívjam, hogy ébren van-e.
Szombat, hajnali 4 óra - Lilla tudósít, hogy már Velence. Ébren van.
5:45 - hívom, hogy ugye ébren van. Nem csöng ki! Irgalom Atyja ne hagyj, el. Ugye ébren van? Azért írok egy SMS-t.
5:50 - indulok az állomásra, közben jön SMS Lillától, hogy ébren van.
6:12 - utolsó SMS Lillától, hogy már látja az állomást és legelső kocsiban áll. Én is látom a vonatot.
Majdnem sírok.
Aztán leszáll a gyerek. Egyben. Értékei is megvannak.
Percekig öleljük egymást és ugrálunk az örömtől, hogy végre megérkezett.
7:30 - reggeli a szállodában.
8:30 - irány az autókölcsönző.
9:10 - megkezdjük az autós kirándulásunkat egy Smart-tal a toszkán tengerpartra.
.
.
.
Kedd délelőtt - Lilla e-mail-t ír a biztosítónak, a károkról, nevezetesen, hogy lett egy bónusz vonatjegyünk (89 EUR), egy bónusz taxi utunk (35 EUR) és van egy kifizetett, de fel nem használt szállodai éjszakája. Mellékeli a beszkennelt számlákat.
Kedd délután - jön a válasz, hogy a vonatjegyet és a taxit térítik. A szállodát sajna nem tudják. Küldje el a számlákat eredetiben.
Szerda délelőtt - a biztosítótól a hölgy kérdezi, hogy milyen számlaszámra utalja a pénzt.
Csütörtök délelőtt: a 124 EUR Lilla számláján.

Köszönjük az Europäischen Reiseversicherung AG-nek a végtelenül gyors és rugalmas ügyintézést!
Ezúton is maradunk további elégedett ügyfelük immáron 5 és fél éve!

* Hupikék Törpikék - Törperős - captain törp - feldogozás :-)

Club Wien

Ezt már nem mertem tegnap este megjelentetni, mert 6 bejegyzés egy napra mégis csak túlzás... És különben is, akkor mi marad más napokra, ha már úgyis elhanyagoltam a blogot majd másfél hónapig. :-)

Szóval tegnap a metróban bukkantam a Club Wien kártya népszerűsítésére. Nem mai keletű a hír, sok-sok évvel ezelőtt (talán még 2007-ben) indította útjára a kártyát a bécsi városvezetés. 2011-ben ünnepelték a 100.000-ik tagot egy 62 éves meidling-i nyugdíjas férfi személyében.

A clubwien.at honlapon lehet igényelni az ingyenes kártyát. Ugyanitt a naptárban folyamatosan láthatjuk az épp aktuális programokat. De lehet kérni a wien.at ingyenes újságot is. Ha jól emlékszem azt mi alapból kapjuk is minden hónapban.
Természetesen járnak kedvezmények is a kártyára. A alábbi linken fel vannak sorolva a partnerek és a kedvezmények. Pl. a Bank Austria Kunstforumra 3 EUR kedvezmény jár a jegy árából. Így lesz 9 EUR-ból 6 EUR. :-)
De lehet vele olcsóbban pilates-ezni, táncolni, mozogni, szépülni és még kávézni is.

Megyek és regisztrálok is. :-D

Ui: talán mégis jó néha betegnek lenni. Egy kicsit lelassítja az embert, meg rádöbbenti arra, hogy mennyit veszít a rohanó hétköznapok során. Mert az elmúlt fél évben folyton rohantam. És sajnos nem lesz ez másképp az elkövetkezendő fél évben sem. De legalább most igazi pihenőt tartottam. Mert a szabadság sem pihenés. Akkor jön az otthoni restanciák feldolgozása. A téli szabadságom után egyáltalán nem éreztem azt, hogy kipihent lennék. Most viszont végre kezd eltölteni a kipihentség érzése. Mert egész héten az ágyban feküdtem. De ha nem vagyok beteg, akkor ezt képtelen vagyok megtenni. Ostoba emberi természet. :-D

Anglia és a havazás

A januári nagy havazás idején épp Angliában voltam egyébként.
És oda is elért a NAGY havazás. Vicces volt látni, ahogyan a britek pánikolnak már 5 cm hótól.
Csütörtök délután már mindenki kétségbeesetten figyelte az időjárás előrejelzéseket, hogy közeledik a havazás. Tervezgették, hogy ki hogyan nem fog tudni bejönni az irodába. Meg nekem is mondták, hogy jobb, ha viszem a notebook-omat a szállodába, mert lehet, hogy onnan kell majd dolgoznom, mert nem tudnak majd behozni az irodába... Eleinte érdeklődve figyeltem a kétségbeesésüket, majd engem is elkapott a pánik.
Éjjel többször is kinéztem, hogy havazik-e már. De nem. Majd pontban reggel 8 órakor elindult a hóesés. Nem volt igazán vészes, de a sofőr, aki értem jött elmesélte, hogy szegény briteknek már ez is épp elég. Ugyanis nekik nincsenek téli gumijaik. Angliában ez nem kötelező, mert pl. a déli országrészekben a havazás ritka madár. Bár elgondolkodva megjegyezte, hogy az utóbbi években egyre gyakoribb. Pl. hókotróik sincsenek túl nagy számban. Általában egy db jut egy városra. Mert minek ruházzanak be drága eszközökre, ha azok évente egyszer vagy kétszer kellenek. Mint valahonnan megtudtam Heathrow-nak is mindösszesen 4 db jégtelenítő gépe van (azok, amivel a repülőket jégtelenítik), ezért van iszonyatos késés, ha hideg van vagy netán havazik a reptér környékén. Nem tudom, hogy mennyire megbízható a számadat, de pont akkor láttam, hogy Bécsben legalább 20 jégtelenítő gép dolgozott a reptéren, míg Heathrow-n tényleg csak néhányat láttam.
Szóval, beértem az irodába szerencsésen 9 órára és a két kollégám is beért rendben, de muszáj volt mindannyiunknak beérni, mert épp egy projekt finisében voltunk és szó sem lehetett otthon/szállodában maradásról holmi havazás miatt.
Viszont rajtunk kívül alig volt valaki az irodában!
A kollégák kétségbeesetten ellenőrizték, hogy kinyitott-e a kantin és hogy lesz-e ebéd aznap. Megnyugodva jöttek vissza, hogy lesz ebéd és van káve is.
Én meg csak döbbenten bámultam. Mi van itt? Világvége?
10 órára még néhány ember beszállingózott.
11 órakor a központi hangosbemondó (mert nekik ilyenjük is van) bemondta, hogy ebéd fél 1-ig van (normál körülmények között 2 óráig lehet ebédelni) valamint a büfé is bezár (délután 4-ig tart nyitva más napokon) és mindenki hazamehet már 12 órakor (egyébként pénteken is 5 óráig dolgoznak az irodánkban). Apááám, egy óra alatt tényleg kiürült az iroda! Több kollégát felhívtak az iskolákból, hogy 12-re menjenek a gyerekekért.
Mi meg a bentmaradt kollégákkal a google maps-en azt figyeltük, hogy hogyan dugulnak el az autópályák, főutak a pánikszerű menekülés miatt. Mertugye mindenki egyszerre indult haza és az utak sem voltak még eltakarítva. Abszolút szűklátókörűségre utal az egész helyzet kezelése! Ugyanis az utakhoz még annyira sem fértek a takarítógépek, a nyári gumival tömegesen csúszkáló autók még nagyobb veszélyt jelentettek egymásra. Ha nem pánikoltak volna ennyire, akkor a nap folyamán a szokásnak megfelelően szépen eloszlott volna tömeg, lett volna idő a takarításra is. Ráadásul délutánra erősen olvadni kezdett és mikor az éjszaka hazafelé tartottunk már csak vizesek voltak az utak.
Buta britek. :-)

Korcsolya (és betegség)

Látszik, hogy beteg vagyok. Van időm bejegyzéseket gyártani.
Sajnos engem is elkapott az influenza, méghozzá elég rendesen. Hétfő óta ma van az első nap, hogy azt érzem, nem befelé, hanem kifelé megyek a betegségből.
Több, mint egy héten át fájt a torkom, 4 napon át masszív fejfájás gyötört, a hangom egy oktávval mélyebb a szokásosnál és olyan hurutosan köhögök, mint valami öreg dohányos. A háziorvos meg is kérdezte, hogy dohányzom-e. Sértődötten rá is vágtam, hogy nem, csak épp így köhögök. :-)
De már megint eltértem a tárgytól (úgy tűnik ez a betegség egyik szövődménye, hogy sosem arról írok, amiről tervezem). Szóval, íme itt az új korcsolyám. :-)

Havazás 2013

Remélhetőleg ez volt február utolsó havazása és most már rákapcsol a tavasz.
Persze február még a tél hónapja, így igazán nem szólhatok semmit a havazás és a hidegebb idő miatt, de én lélekben már akkor is a tavaszra készülök. Pl. találtam paradicsom magokat a BILLA-ban. Pedig tavaly hogy megfogadtam, hogy nem fogok paradicsomot termeszteni mégegyszer. De nem a paradicsomokról akartam elmélkedni (azt majd egy későbbi bejegyzésben), hanem a havazásról.
Íme néhány kép a heti termésről. A baloldali 12-én 8:33-kor készült, a jobb oldali ugyanazon a napon 11:24-kor, a  középső (lentebb) pedig 14-én az újabb havazási hullám utáni délelőttön 11:01-kor. A szél pont a teraszajtó felé hordta a havat, azért olyan vizes az ajtó.

És itt van még egy régebbi kép a januári nagy havazásról is (január 18.).

Az amazon és a csaptelep

Nos, nem valami harcias amazonról lesz szó (és még csak nem is rólam), hanem az amazon.de online boltról.

Évek óta a vásárlásaink nagy részét (sőt, a teljes karácsonyi ajándékvásárlást) rajtuk keresztül bonyolítjuk. Pontosan így tettünk, amikor is egy Grohe csaptelepet kerestünk a konyhánkba tavaly szeptemberben. Kiderült, hogy az amazon.de-n a legolcsóbb. Az elmúlt 5 évben még soha nem volt semmi gondunk semmilyen termékkel, soha nem küldtünk vissza semmit, mert nem lett volna jó.

Meg is érkezett a csaptelep egy héten belül, az asztalosunk be is szerelte annak rendje-módja szerint. Majd néhány hete elkezdett ereszteni, az asztal lapjánál takaros kis tócsa gyűlt össze. Majd napról-napra nőtt a szivárgó víz mennyisége. Asztalosunk is értetlenül állt a jelenség előtt. Maga a csaptelep ereszt, márpedig azt szétszedni nem lehet. Így a csaptelep kapott egy csinos konyharuha gallért a nehéz napokra.

Most, hogy épp nem utazom annyit, kezembe vettem a dolgokat. A sarkon van egy Grohe szakszervíz, leküldtem Lillát, hogy érdeklődjön már egy kicsit, hogy megjavítanák-e. Merev elutasítás volt a válasz, merthogy nagyon jutányosan vettük az amazon-on, ezért sértődötten közölték, hogy biztos valami gagyit sóztak ránk és ők különben sem foglalkoznak külföldön vett áruk szervizelésével. Reklamáljunk az eladónál.

Oké, sebaj, ha ők nem segítenek, megoldom én. Az amazon-nál van 30 napos visszaküldési garancia. Hát, mi abból jócskán kicsúsztunk. Így írtam az ügyfélszolgálatnak a szomorú valóságról.

1 órán belül jött a válasz, hogy vagy küldenek egy ugyanilyen csaptelepet vagy visszafizetik a pénzt, de mindkét esetben vissza kell küldeni a hibás árut. A termék olcsósága miatt a pótlásnál maradtunk.

Gondoltam, most legalább 3 hétig csaptelep nélkül leszünk.Mindez múlt csütörtök délután történt.

Dáviddal, az asztalossal megegyeztem, hogy péntek délután jön és leszereli a rosszat. Innentől vadul felpörögtek az események.

Péntek délelőtt: az amazon értesített, hogy felvettek egy 0 EUR-os rendelést a termékre a nevemben, szólnak, ha megkapják.

Péntek délután: Dávid jött, hogy leszerelje a rossz darabot, de kiderült, hogy akkor a mosogatógép sem tudna működni, így elhalasztottuk a dolgot hétfőre, amikor is majd hoz mindenféle dugaszt a leszereléshez.

Hétfő délelőtt: az amazon értesített, hogy postázták a csaptelepet, szerdán érkezik. És elküldték a visszaküldéshez szükséges nyomtatványokat is.

Hétfő délután: az influenzám miatt elmaradt a leszerelés.

Szerda reggel 8 óra: a postás meghozta az új csaptelepet.

Csütörtök déli 12 óra: Dávid kicserélte a csaptelepet.

Csütörtök délután 2 óra: Lilla postára adta a hibás darabot. És nem kellet postaköltséget sem fizetni a visszaküldésért!

Egy percig nem maradtunk csaptelep nélkül és minden lezajlott egy héten belül.

Azt hiszem ezt nevezik sikertörténetnek! :-)

Köszönjük amazon.de!!!

Farsangi csiga

Hol is kezdjem ezt a bejegyzést?

Először is ott, hogy fejben blogger lettem. Mert mostanában nagyon sokat dolgoztam és esténként vagy akár a hétvégeken semmi hajlandóságot nem éreztem, hogy ideüljek a laptop elé.

Így csak fejben született meg néhány poszt.

Ráadásul még be is daráltak a szürke hétköznapok bennünket, nem sok felfedezést tettünk mostanában, így sok érdekességről sem tudtam volna beszámolni. Határidőnaplót meg nem akartam a blogból csinálni.

De most van miről írni! Lilláéknak az egyetemen a február hónap a téli szünet. Úgy döntött, hogy nem ül ölbe tett lábbal, hanem visszamegy dolgozni a Ströck-höz erre a hónapra. Tárt karokkal vették vissza. Sőt, már le is tárgyalta a nyári munkáját is.

És mi van február hónapban? Hát a farsang! És mi van ma? Húshagyó kedd, a farsang utolsó napja.

Az osztrákok ilyenkor (kissé őrült módon) beöltöznek a munkahelyeiken jelmezbe és mindenki fánkot eszik két pofára (meg Heringssmaus-t). Vagyis a Ströck-ben is jelmezben dolgoznak a mai napon a dolgozók. Így Lilla is. Mint kiderült az osztrákok nem egy kreatív népség, bemennek az első ruhaboltba és leakasztanak valami jelmezt az óriási választékból. Ilyen tájban mindenhol jelmezt árulnak. És milyen Lilla meg az anyja? Kreatívak. Már nem emlékszem, hogy hogyan született meg az ötlet, de végül is Lilla csigának öltözött. Én voltam az anyagbeszerző, ő meg a kreatív dizájner.

Eredeti terveink között szerepelt egy plédtekercs, mint ház, de végül erről letettünk, mert igen erősen akadályozta volna Lillát a mozgásában. Így csak papírra rajzolt csigaházat, de az talán jobb is lett, mint a plédtekercs. :-)
A pólója elejére az este még rajzolt egy csigát és azt írta, hogy "Mal laangsaaam". :-D
Kiváncsi vagyok milyen sikere van a sok "gyári" jelmez között.

Karácsonyi fények

A paradicsomok megüresedett helye a teraszon ma fénnyel telt meg.

Történt ugyanis, hogy elkezdtük a karácsonyi hangolódást. Mert az jó. És mert az annyira trendi manapság.

Szóval elmentünk a Bauhaus-ba karácsonyi ajtódekorációért. Mert nálunk még mindig a húsvéti "Welcome" nyuszi lógott kint, pedig már a szomszéd is kitette a saját koszorúját. Így mi sem maradhattunk le.

Meg idén adventi koszorút is szerettem volna tenni az ebédlőasztalunk közepére. A nagy keresgélés közepette rábukkantunk a karácsonyi izzósoros részlegre. Nem kellett volna...

Mert eszembe jutott, hogy még a nyáron megtárgyaltuk, hogy a teraszra lehet majd izzósort tenni Karácsonyra, mert van kinti konnektor meg hely is. Sőt, a lányok még házfalon felkapaszkodó Télapót is akartak. (Egyelőre az még nincs.)

Hosszas válogatás és gondos döntés után egy kék bogyós (a paradicsomok emlékére) és egy fehér lecsüngős izzósort vettünk. Hát, mit ne mondjak, nem volt olcsó beruházás, de megérte, mert nagyon szép lett. Életünk első külső dekorációja. Nagyon boldog voltam, amikor Laci felszerelte őket.

Éljen a karácsonyi készülődés. :-)

Ui: az adventi koszorúnk alatti poháralátétek közül vajon melyik kié?

Cinkék

Sajnos elért engem is a bloggerek átka a témamélküliség.
Ezt a blogot soha nem szántam személyes naplónak, napi bejegyzésekkel az éltünkről. Persze a személyes élményektől soha nem vonatkoztattam el, így most az a helyzet állt elő, hogy nem tudok az élményeinkről mit írni, mert csak a szürke, dolgos hétköznapok vannak. Rengeteg munkával, tanulással, kisebb-nagyobb problémákkal, de semmi izgalmas nem történik velünk. Szóval az igazi élmények elkerülnek minket. Teljesen beleszoktunk a bécsi létbe, már lassan minden természetes, alig akad valami rácsodálkozni való.
Vagyis azért akadt egy.

Az elmúlt hetekben véget vetettem az 1000 szemes paradicsom ültetvényünknek. Téliesítettem a "kertet".
Miközben kertészkedtem emlékeztem, hogy beköltözésünkkor láttam cinke eleséget a teraszon kifüggesztve, de akkor már nem törődtem vele, mert jött a tavasz.
Amikor a Bricostore-ban jártam pár hete, eszembe jutott, hogy ha már az előző lakó etette a madarakat, akkor ne törjük meg ezt a jó szokást. A kassza mellett pont ott volt az eleség, így hát vettem belőle egy comaggal.
Kifüggesztettem belőle hármat a terasz két végébe.
Még soha nem etettem madarakat a lakásunkból, így hitetlenkedtem egy sort, hogy biztos nem fog ide jönni egy madár sem.
Kb. 20 perc telhetett el, amikor is megjelentek az első kis vendégek. Csak álltam a konyhában és néztem, ahogyan váltják egymást illetve ahogyan birtokba veszik a teraszunkat. Némelyek még a terasz padlójára is leszálltak vagy a kint tárolt kerékpárunkon pihengettek.

És azóta is folyamatosan jönnek. Néha kölcsönösen megijedünk egymástól, amikor kimegyek a konyhába valamiért. Ilyenkor ijedten elreppennek, majd kisvártatva visszajönnek.
Viszont a fényképezés nem volt egyszerű dolog. Többször nekifutottam, de ma végre összejött. Igaz kicsit görcsöt kapott a kezem, de megérte.

Bor, mámor, Wachau

Peter Mayle Provence-ba járt borozgatni (lsd. Bor, mámor, Provence c. könyve), mi hasonló élményekért csak Wachau-ig utaztunk. Mostanában rákaptunk, hogy ősszel nyaralunk vagy ahogyan mi mondjuk, őszölünk. Két éve január 1-án jártunk már a régióban és akkor elhatároztuk, hogy egyszer több napra is visszalátogatunk ide borkóstolás és kirándulás céljából.
Wachau a Duna-völgyében elterülő híres borrégió, Bécstől kb. 100 km-re észak-nyugati irányban. Két apátság határolja, nyugat felől Melk, kelet felől pedig Göttweig.
Mi majdnem a közepén, Weißenkirchenben szállásoltuk be magunkat a Heller család panziójába.
Az időjárással nem volt nagy szerencsénk, de igazából rosszabb is lehetett volna pl. ha minden nap szakad vagy mínusz fokok vannak. Így csak egy kis eső, havazás, napsütés, köd és 5-7 fok napi maxium hőmérséklet jutott. De nem panaszkodunk.
A régióban a két apátság mellett rengeteg látnivaló van, kastély és várrom egymást éri. Rengeteg romvár (vagy várrom?) szépen karbantartott (Aggstein, Dürnstein) és van olyan kastály (Artstetten), ami a mai napig Ferenc Ferdinánd leszármazottainak a birtokában van. És ne feledkezzünk meg a híres dagi néniről sem, akire a vasútépítés során bukkantak Willendorf-ban.
Hódoltunk a kulináris élvezeteknek is. Ettünk Wachauer Gulasch-t, megkóstoltuk a helyi specialitást a Mohnzelten-t is. Esténként pedig elmerültünk a Heuriger-ek világában, ahol meleg étel helyett mindeféle tálon kínált csemegével csillapíthatjuk éhségünket. Kedvencünk az Ausfstrichteller volt tojáskrémmel, tökkrémmel, liptóival és egyéb kenyérre való kence-ficékkel. Megtanultuk, hogy errefelé a zsemlét Laberl-nek hívják és kicsit borzas a teteje.


Egyik délután kisétáltunk a szőlőbe, ahol megkóstoltam a tőkéken maradt fürtöket. Mézédes volt az otthagyott szőlő, kár lett volna kihagyni. :-)



Október 31-én visszamentünk a Göttweig-i apátságba az 1000 gyertya éjszakájára. Az apátság előtti téren egy kisebb máglyát raktak és 1000 gyertyával világították meg az utat a templom lépcsőjén és magában a templomban is. Erről én nem csináltam képeket, mert csak a telefonom volt nálam és azzal nem lehet jó képeket készíteni sötétben. Majd jönnek Laci képei is.
A leglehetlenebb helyeken találkoztunk magyarokkal, pl. Aggsteinben, fent a várnál a velünk együtt ott lévő 6 turistából 2 magyar volt. De az is nagy élmény volt, amikor a falu boltjában nyugodtan cseverészünk magyarul, majd a hátunk mögött a boltos kislány megszólal, hogy nyugodtam meg lehet ám kóstolni... Kiderült, hogy a barátja magyar, így ő megtanult magyarul, a barátja meg németül, hogy tudjanak beszélgetni egymás családjával.
De Artstettenben is meglepődtünk, amikor meghallottuk a kastélyban rajtunk kívüli egyetlen vendég családot magyarul beszélni.
Amúgy jó érzékkel választottuk meg pihenés időpontját, november 1-vel a legtöb turista látnivaló bezár.
Most pedig jöhetnek a munkás hétköznapok egészen december 20-ig. :-)

Bread and Butter Pudding

Kipróbáltam a valódi Bread and Butter pudding-ot. Nekem nagyon bejön. Felkerült az aktuális kedvenceim listájára. :-)
Megnéztem a recepjét, nagyon egyszerű elkészíteni.

Itt egy magyar recept:
Hozzávalók:
kalács
vaj
4 tojás
3,5 dl tej
2 dl tejszín
cukor, vaníliáscukor
darált dió, vagy aszalt gyümölcs vagy mazsola vagy mindez együtt
lekvár (eper, málna, erdeigyümölcsös)

Elkészítés:
Előveszünk egy közepes jénait vagy kerámia sütőtálat, kivajazzuk. A kalácsot felszeleteljük.A felszeletelt darabokat mindkét oldalán megvajazzuk és megkenjük egy kis lekvárral,rétegesen egymásra halmozzuk a tálban. A rétegek közé darált diót vagy aszalt gyümölcsöket vagy mazsolát szórunk,vagy akár mindet együtt.
A tojásokat felütjük egy tálba, hozzáadjuk a cukrot - a mennyiség ízlés kérdése, én 1 tojáshoz 1 evőkanál kristálycukrot szoktam adni. Robotgéppel habosra keverjük, hozzáadjuk a tejet, a tejszínt és 1 csomag vaníliáscukrot.

A kész öntetet lassan a rétegezett szeletekre öntjük - tapasztalataim szerint úgy lesz a legfinomabb, ha majdnem ellepi. A tetejét megszórjuk egy kevés kristálycukorral.

A sütőtálat egy nagyobb méretű, vízzel félig telt tepsibe fektetjük, és előmelegített sütőben, közepes lángon kb. 30-40 percig sütjük. Ha a teteje már szépen megszínesedett, kivesszük a sütőből, picit hagyjuk meghűlni és utána az állagától függően késsel felkockázva vagy kanállal kiszaggatva tányérra tesszük. Porcukorral meghintve kínáljuk.

Tanácsok:
Kicsit szikkadt kalácsból a legfinomabb.

És angolul tudóknak itt egy Jamie Oliver recept, kicsit másképp:
Bread and butter pudding is one of those classic old English recipes that everyone loves. The addition of marmalade brushed over the bread makes it fantastically crisp, with a zingy orangey bitterness that just makes the whole thing superb. This is another dessert that you don’t want to overcook because you want to have the soft insides contrasting with the crispiness on top.

Preheat the oven to 180ºC/350ºF/gas 4. First make your flavored butter by mixing the butter with the nutmeg, cinnamon and orange zest. Use a little of it to butter a medium-sized shallow, ovenproof dish.

Butter the bread using the flavored butter, then cut each slice in half diagonally. Put the slices in your buttered dish. Now separate the eggs, reserving all 9 yolks but just 1 egg white. Whisk together the egg yolks and egg white with the sugar, then gently heat the milk and cream in a saucepan with the vanilla seeds and pod. Pour into the eggs, stirring all the time. Remove the vanilla pod then pour the mixture over the bread and leave to soak for at least 20 minutes. Put the dish in a roasting tray and pour in enough boiling water to come halfway up the side of the dish. Then put it in the preheated oven for about 45 minutes until the custard has just set. Meanwhile, gently warm the marmalade in a saucepan, then remove the dish from the oven and brush the marmalade over the top of the bread. Pop the dish back into the oven for another 5 to 10 minutes. Allow it to cool and firm up slightly before serving.

És itt a good old fashioned verzió is:

Ingredients

• 25g/1oz butter, plus extra for greasing
• 8 thin slices bread
• 50g/2oz sultanas
• 2 tsp cinnamon powder
• 350ml/12fl oz whole milk
• 50ml/2fl oz double cream
• 2 free-range eggs
• 25g/1oz granulated sugar
• nutmeg, grated, to taste

Preparation method

1. Grease a 1 litre/2 pint pie dish with butter.
   
2. Cut the crusts off the bread. Spread each slice with on one side with butter, then cut into triangles.
   
3. Arrange a layer of bread, buttered-side up, in the bottom of the dish, then add a layer of sultanas. Sprinkle with a little cinnamon, then repeat the layers of bread and sultanas, sprinkling with cinnamon, until you have used up all of the bread. Finish with a layer of bread, then set aside.
   
4. Gently warm the milk and cream in a pan over a low heat to scalding point. Don't let it boil.
   
5. Crack the eggs into a bowl, add three quarters of the sugar and lightly whisk until pale.
   
6. Add the warm milk and cream mixture and stir well, then strain the custard into a bowl.
   
7. Pour the custard over the prepared bread layers and sprinkle with nutmeg and the remaining sugar and leave to stand for 30 minutes.
   
8. Preheat the oven to 180C/355F/Gas 4.
   
9. Place the dish into the oven and bake for 30-40 minutes, or until the custard has set and the top is golden-brown.

Eddig megúsztam

Nem történt több extra kaland velem.
Ha csak azt nem vesszük kalandnak, hogy tegnap meglepett a kolléganőm egy Mark's & Spencer túrával Camberley-ben, szerintem a világ legnagyobb M&S áruházába. Hatalmas!
Otthagyott két órára, amiről azt hittem, hogy sok lesz. Hát, nem! A felét nem tudtam bejárni.
Mondjuk szerencsémre, mert így nem költöttem annyit. :-D

Ma már csak a hazaút van hátra késő este.
És remélem, hogy a lift működik majd a házunkban, mert a bőröndöm nem pillekönnyű.

Lefelé a lejtőn

Azt hittem, hogy az eddigieknél már nincs lejjebb.

De van. És még nincs vége az utazásomnak. J

Tegnap át kellett költöznöm egy nagyon sok csillagos szállodába (most az indok lényegtelen, kicsit bénára sikeredett a szállásfoglalásom 9 napra és már nem akartuk jobban megkavarni). A sok csillagos szállodáról meg annyit, hogy egy éjszaka 150 GBP/fő.

Reggel beugrott a sofőr velem útban az iroda felé, hogy lerakjam a bőröndömet. Meglepetésemre a szoba kész volt, megkaptam a kártyát, bedobtam a bőröndöt a szobába. Nem is néztem szét, mert közben a sofőr várt rám.

Este aztán berogytam volna a szobába. De ahogy benyitottam, sarkvidéki hideg csapott meg. Rohantam az ablakhoz, hogy ki volt az a hülye, aki nyitva hagyta az ablakot. Hát, senki. Zárva volt. De tépett be a hideg. Ezek után kicsit jobban szétnéztem a ksiebb vagyont érő szobámban. Szeptemberben szálltam már meg ebben a hotelben és akkor hatalmas, majdnem luxus szobám volt a szálloda másik részében.

Hát ez ahhoz képest egy egérlyuk volt. És a fürdőszoba is pocsék állapotban volt. Nem azt mondom, hogy piszkos volt, de az árhoz képest iszonyatosan öreg és lepukkant. Nem vagyok egy sznob fajta, de kezdett kiverődni a biztosíték nálam. Lehet, hogy rásegített az elmúlt napok összes történése, de a vérnyomásom kúszott felfelé. Kinéztem még bánatomban az ablakon és konstatáltam, hogy a parkolóra néz, ráadásul a földszinten vagyok…

OK, akkor nézzük a fűtést. Fűtőtest sehol. De van légkondi, ami tud fűteni is. Kapcsoljuk be azonnal. Iszonyat hangja volt és valahogy  meleg sem akaródzott jönni belőle. Ekkor olyan lépésre szántam el magam, amire még soha. Elhatároztam, hogy kérek egy másik szobát.

Séta a recepcióra, széles mosoly és elmeséltem, hogy kb. 5 perc alatt lefagyott az orrom és különben is haza akarok már menni, helyette mégis itt kell éjszakáznom még 4-et, így most kérek szépen egy másik szobát. Rezzenéstelen arccal kértek 5 percet. Majd mutattak két szobát. A másodikat választottam. Hatalmas nagy, kétszemélyes kanapéval, fotellel, nagyképernyős TV-vel, terasszal, udvari kilátással, szép és modern fürdőszobával. És ez már egy kicsit melegebb De őszintén? Nem az igazi. És a légkondi képtelen volt felmelegíteni. De ez már sokkal jobban megfelel a 150 fontos árszínvonalnak.

Mi jön még? :-D

Az angol kegyelemdöfés

Azért maradt még a tarsolyomban egy aranyos sztori.

Mint említettem, piknikezni készültem a hétvégén (ami végül össze is jött), ezért gondoltam készítek magamnak néhány szendvicset a saját kis kezemmel.

Még csütörtök este el is mentem vásárolni a Tescoba. Vettem vajat, zsömlét, felvágottat, sajtot és egy doboz sütit , de úgy hogy jutott belőle aznap hideg vacsorára is. A végén maradt egy bontott és egy bontatlan csomag sonkám, egy zsömle az egyik csomagból, és a sajt ¾ része visszazárható csomagolásban.

Gondolkodtam, hogy hová tegyem a maradékot, úgy hogy ne romoljon meg a következő napokban. A vaj és a bontatlan csomag zsömle jó helyen volt a szobában, de a sonkát és a sajtot szerettem volna hidegebb helyen tárolni. Mivel nem volt minibár a szobában, így a hűtő nem jöhetett szóba.

Némi gondolkodás után eszembe jutott, hogy óóóó, remek ajtó nyílik a szobámból a hátsó udvarra és a napokban a max. hőmérséklet sem haladta meg a 13 fokot, éjszaka meg igencsak fagypont közelében volt. Szóval kézenfekvő volt, hogy mindent egy Tescos-s zacsiba csomagoljak és kitegyem az ajtó elé. A Tescos zacsira még egy szimpla csomót is kötöttem. Kicsit aggódtam, hogy laknak-e állatok a kertben, de gondoltam, hogy talán az ajtóig nem mernek eljönni. Az emberek szóba sem jöhettek, mert épeszű ember épp csak kidugja az orrát egy szippantásra, aztán már iszkol is vissza a melegbe.

Péntek kora reggel ránéztem az uzsonna csomagomra az ajtó előtt. Érintetlenül ott volt. Huuhhh. Nem pályázott rá senki az éjszaka. :-)

Aztán eljöve a péntek este, az ominózus áramszünettel, amikor is felvilágosítottak, hogy vacsora sincs, lévén a konyha is érintve van a rejtélyes áramszünetben.

Gondoltam, sebaj! Készítek magamnak egy kis vajas, sonkás, sajtos zsömlét. Még így is marad majd a piknikre.

Nyitom a sötétben a hátsó teraszajtót. Valami van a küszöbön. O-óóóó, biztos figyelmeztetés, hogy ne tároljak kint élemiszert. Beviszem a gyertyafényhez, de nem is kell már fény, hogy rájöjjek egy üres sonkás fóliát tartok a kezemben. Hogy rohadna meg, gondoltam. Ha már megette, akkor legalább ne hagyta volna ott a csomagolását! Felkaptam a gyertyát és szemlére indultam. A Tesco-s zacsi üresen hevert egy rózsa tövében, a sajtos fólia is üresen tátongott 3 lépésre az ajtómtól és megtaláltam a bontatlan sonkát is. De közel sem volt bontatlan állapotban. Valaki a körmeivel megpróbálta felszaggatni és kiette belőle a fél adag sonkát. (Azért milyen már, hogy gyertyafényben is azonnal odanéztem, ahol a maradékok hevertek.)

Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Fényes nappal (!!!) jött valami ÁLLAT és megevett mindent. Miért nem éjszaka tette? És miért éppen most? Nem elég az áramszünet? Még kaja nélkül is maradok?

Végül azért nem maradtam vacsi nélkül, ettem üres vajas zsömlét a szobában lévő készletből.

Bánatomban behoztam mindent a kertből és másnap reggel aztán lefotóztam a pusztítás nyomait. A zsömle és a zacsija egyáltalán nem lett meg.

Majd megkegyelmeztem és kitettem a maradék sonkát fólia nélkül az ÁLLATNAK, miközben melegen ajánlgattam neki, hogy napközben aztán visszajöjjön ám és elpusztítsa, amit volt szíves meghagyni nekem. Ezután elviharzottam Windsorba.

Este az első utam a kertbe vezetett. ÁLLATI szerencséjére nem volt ott a sonka. :-D

Ui: az üzleti utak rendszerint nagyon eseménytelenek és unalmasak (egyáltalán nem kell irigykedni, mert rendszerint csak a reptér-szálloda-kinti iroda direkciókat ismerem, azt is taxiból megtekintve). De mihelyst kombinálódnak egy hétvégével (magán vagy mint a mostani, muszáj célokból), azonnal megtelnek élettel és kalandokkal.

Soha nem fogom elfelejteni a két utolsó angliai utamat. :-D

Hétvége esővel, sörrel, városnéző busszal

Mindjárt vége a hétvégének és nem mondhatom, hogy semmit tettem. :-)

Tegnap Windsorba vonatoztam, hogy ott találkozhassam az unokahugommal.

Manapság már olyan snassz 130 km-t utazni egy találkozáshoz, sokkal izgalmasabb az 1.500 km-es távolság. :-)

Úgy esett, hogy épp au pair-kedik Angliában, mégpedig nem túl messze ahhoz, ahol az én cégem van. Így lefacebook-oztuk, hogy szombaton Windsorba kirándulunk közösen két másik szintén babysitter lánnyal együtt.

Windsorba vonattal és busszal mentem és meg kell hagyni, hogy a buszozást nagyon élveztem. A Legoland-ot is érintette az autóbusz. Nagyon impresszív a hely, még Lego stílusú szállodája is van, meg a parkhoz vezető úton a WELCOME felirat lego kockákból van kirakva. A körforgalomban meg életnagyságú őzeket láttam, szintén a kis kockából kirakva. Viszont a nagy tömeg egyáltalán nem volt impresszív, de talán hétközben kevesebben vannak.

Windsorban volt még időm sétálni és kávézni a lányok érkezése előtt.

Miután megérkeztek, megállapítottuk, hogy a kastélyba nagyon sokan akarnak bemenni és valószínűleg még többen lehetnek bent, így mi nem növeltük a tömeget. És a 17 fontos belépőjegy is komoly visszatartó erőnek bizonyult. Helyette inkább sétáltunk, majd lefotóztuk a közeledő sötét fellegeket és gyorsan a kocsmák felé vettük utunkat. Épp be tudtunk ugrani egy szimpatikus kocsmába a szakadó eső elöl.

Én egy John Smith's sört ittam és valami csirkenyársas, piri-piri szószos kaját ettem.

Mire befejeztük a henyélést, kisütött a nap ismét. Muszáj volt lejárni a kaját. Lementünk a Temze partra kacsákat, ludakat, hattyúkat fotózni, majd megkerestük a híres vagy inkább hírhedt Eton College-ot. Sajnos nem találkoztunk nemesi sarjakkal, így nem tudtam a lányokat jó pénzért eladni. Helyette láttuk a szigorú falakat és mindannyiunknak ugyanaz a szó jutott a helyről eszébe. Roxfort.

Windsor egyébként nagyon hangulatos hely, csak az a sok turista ne lenne. Szegény királynő, nem hiszem, hogy túl boldog lehet, ha ott van. Engem biztos zavarna az a tudat, hogy emberek ezrei várják, hogy végre kitegyem a lábam a kastélyból és betódulhassanak a szobáimba...

Amikor hazaértem, már öreg este volt és ráadásul az eső is szakadt, így taxival tettem meg a 25 perces utat a vasútállomástól. Valahogy nem volt kedvem bőrig ázni. :-)

Ma reggel viszont London felé vettem az utamat.

A máskor 50 perces vonatút ma másfél órás lett, mert egy megállót busszal kellett menni pálya karbantartás miatt. Amikor a jegyet vettem, akkor az eladó előzékenyen figyelmeztetett, hogy ugye tudom, hogy busszal kell mennem egy megállót. Tudtam. Mert reggel már tájékozódtam az interneten. Nem csak úgy megyünk bele a vakvilágba, kérem szépen.

Londonban aztán a Picadilly Circus-nál megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy váltottam jegyet a turista buszra. Arra a hop-on, hop-off típusú, idegenvezetős buszra. Évek óta szerettem volna ilyennel utazni és még nem adtam fel, hogy Bécsben és Budapesten is felülök ezekre.

Természetesen felmentem a tetejére, a nyitott részbe. Csak ne lett volna olyan hideg... A Picadilly-től egészen a Tower-ig bírtam, ami jó másfél óra volt. A Buckingham palotánál a rengeteg turista busz miatt alig lehetett haladni, na az nagyon unalmas volt.

A Tower-től viszont metróztam a Leicester Square-ig. Ott még beugrottam a négy szintes M&M bolta, ahol csak tátottam a számat a vagy 10 m hosszú extra színű M&M-ek sora előtt. Ezúton is köszönöm Fruzsináéknak a tippet!

Mivel gyönyörű napsütés volt, így végre semmi akadálya nem volt, hogy a St. Jame's parkban piknikezekk. A múltkori kirándulásom során hoztam eská piknik csomagot, de akkor épp eleredt az eső, így a Pall Mall egyik kapualjában guggolva ejtettem meg a pikniket.

Most viszont nem volt ennivalóm. Viszont megláttam, hogy a Leicester Square-en adnak pizzaszeletet a Pizza Hutban elvitelre is. Nosza hát, szereztem 3 szeletet dobozban. A dobozt szorongatva gyorsan szedtem a lábam a St. Jame's Parkba, közben a fél szememet a felhőkön tartva, hogy nehogy esni merjen mire odaérek. Angliában egyáltalán nem meglepő, hogy az egyik percben még süt a nap, a másikban meg már szakad is. De kitartott a napsütés.

Találtam egy kellemes padot, pont a tó partján és a madarakban gyönyörködve elfogyasztottam a késői ebédemet, korai vacsorámat. A pizzaszeletek szélét megosztottam kedvenceimmel, a ludakkal. A kezemből ettek. :-)

Innen már csak a Waterloo pályaudvarig volt hátra. Pont 4 órakor értem a Big Benhez, így hallhattam volna a  híres hangját, ha a buszok nem nyomják azt el a kereszteződésben.

Most jó vonatra szálltam (a múltkor rossz vonatra sikerült felszállnom és csak 50 perc múlva realizáltam azt, de az egy másik sztori) és mikor megérkeztem, nem esett plusz még világos is volt, így semmi nem szólt az ellen, hogy gyalog jöjjek a szállodáig (mert még nem gyalogoltam a hétvégén eleget). Hazafelé összeszedtem a bátorásgom és átvágtam a nagy parkon is, aminek a közepében a szálloda van. Ez inkább olyan kutyasétáltatós, lovaglásra is alkalmas park, nincsenek benne kifejezettem séta utak. De nagyon szép. Reggelente még deres volt a fű, amikor a vonathoz igyekeztem.

Szóval mozgalmas napjaim voltak, de megérte.

Megint megállapítottam, hogy furcsák az angolok.

Nem csak, hogy mosolyognak, meg a hogyléted felől érdeklődnek, a baloldalon közlekednek, a jobb kormányról már nem is beszélve, hanem 

• neveket adnak a házaiknak (majdnem mindegyik ház homlokzatán ott a neve, meg a nagyon régieken az építési dátum is, mint pl. Orchard Cottage, Delany House, Moore House stb.)
• képesek leülni két megállóra is a vonaton a szerelvény belsejébe préselve magukat
• furcsa körforgalmakat festenek fel egészen kicsi kereszteződésekbe.

És a legvégére egy kép angol humor 2000 évéből. :-)