2011. február 23., szerda

Macskaland

A tegnap reggel átlagos reggelnek indult. Lillával már 7 óra előtt úton voltunk, szokásos időben beértem.
Gyanútlanul dolgozgatok az asztalomnál 3/4 8-ig, amikor is Nóri hív. Még önmagában ez sem egy érdekes tény.
- Anya, anya! Nagy baj van! Amikor kinyitottam a bejárati ajtót, beugrott egy macska a lakásunkba és eltűnt!

Na, erre mit lép az ember? Egyáltalán mennyire életszerű egy ilyen jelenet? Semennyire, gondoltam, de megoldás kell. Mégpedig SOS.
OK, a szomszédunknak van macsekja. Ezt tudjuk. Vagyis akkor át kell csengetni a szomszédba, hátha otthon vannak és onnantól sima ügy. De: a szomszéd nem volt otthon. Mostakkor mi legyen? Nórinak suliba kell menni. OK, menjen akkor suliba. Közben én elkezdtem egy dühös és frusztrált macskakarmoktól megszaggatott kanapét, parkettát, felborított virágokat, összepiszkított szőnyeget vizionálni. Már fogalmaztam is az e-mailt a kollégáimnak a legviccesebb történetről, ami velünk valaha is megesett. Majd kikapcsoltam a laptopomat és irány haza. A lakás előtt hallgatóztam, semmi zaj. Óvatosan nyitottam be, mert féltem, hogy a macskacicó az ajtó előtt várja, hogy kimenekülhessen. De sehol egy macska. Odabent teljes csend. Anyáááám, hogy fogom én megtalálni a macskát egyáltalán? Ezernyi hely lehet, ahová bebújhat. És egyáltalán nálunk van még? Lassan és tétován sétáltam a lakásban, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve benéztem a kanapé alá. Az van ugyanis a lakás legtávolabbi pontján. Hát ott kuporgott a cica. Nem bántottam, meg sem próbáltam előcsalogatni onnan, mert féltem, hogy megvadul és elkezd rohangászni. A fejét ugyan nem láttam, így fogalmam sem volt, hogy él-e egyáltalán, mert meg sem mozdult. Becsuktam gyorsan a szobaajtót és elkezdtem üzenetet fogalmazni a szomszédnak. Kiírtam az ajtajukra, hogy nálunk van a cicájuk és hogy én is itthon vagyok vele, bármikor jöhetnek érte.
Majd ismét ellenőriztem a cicát - ugyanis képtelen voltam elhinni, hogy egy élő, igazi macska van a kanapénk alatt, folyton attól féltem, hogy ezt csak álmodom -, de ugyanott kuporgott. Kicsit elhúztam a kanapét, hogy láthassam a fejét is. Hatalmas riadt szemekkel, hátracsapott fülekkel nézett rám. Nem háborgattam. Leültem a másik szobába dolgozni. Mert nem szabadságra jöttem haza, hanem home office-ba dolgozni. Néha benéztem rá, de változatlan pozícióban kuporgott.
Kb. másfél óra múlva csengettek. Fiatal fiú állt az ajtó előtt. Hínnye, de megváltozott a szomszéd srác... De ez akkor nem is volt olyan érdekes. Gyorsan megmutattam a cicát, de az a gazdájának sem mozdult, így a srácnak kellett kiemelnie őt a sarokból. Közben beszélgettünk és kiderült, hogy ő a felettünk lakó szomszéd, nem a szemben lakó! A barátnője elment reggel otthonról és nyitva felejtette az ajtót. Ő meg most ébredt és látta, hogy az ajtó nyitva, macska sehol. Iszonyatosan megijedt és a lepcsőházban keresgélés közben látta meg a cetlit a szomszédunk ajtaján.
Szegény annyira a történtek hatása alatt állt, hogy el is felejtette megköszönni, hogy egyáltalán vigyáztunk a macskájukra. Én viszont annyira boldog voltam, hogy az egész történet ilyen jó véget ért (és egyáltalán véget ért!), hogy nem is érdekelt, hogy köszönt-e bármit is. :-)

Ui: Mellékesen megjegyzem, hogy nekem is és Lillának is macskaszőr allergiánk van. :-)

1 megjegyzés:

Andris írta...

Az ilyen bizony kellemetlen tud lenni. A Verának eccer a szobájába reggel véletlenül bezárt házicus okozott el nem múló károsodásokat néhány ruhadarabjában estére (konkrétan belecsinált egy cipőbe, amire aztán jó macskaszokás szerint rákapart néhány ruhát, egyebet, amit talált szegény). Mind kuka lett.