Munka

Túl vagyok az első napon a munkában.
Indiában átértékelődik az idő és a pontosság fogalma. Elképzelhetetlenül nagy a forgalom. Egy kollégám jött értem és vitt az irodába személyen. A 3 km-es út 30 percig tartott.
Közben megtudtam egy s mást a munkábajárásról. A legtöbb kolléga 2-2,5 órát tölt az utazással egy irányban. Indiában a munkanap nem reggel 8 vagy 9 órakor kezdődik, hanem 10 és 11 óra között. Mert eddigre TUDNAK beérni az emberek.
A cég, akiket látogatom (ők adják az IT supportot a cégünknek világszerte), shuttle buszokat üzemeltet és az elsők 10 óra felé érkeznek meg. A garázs reggel 9 órakor teljesen üres volt. Este 8 óra körül megy az utolsó shuttle, így azt mindenkinek el kell érnie.
Az iroda az IT városrészben van, ebben a városrészben nincsenek lakások, csak nagy cégek irodaházai. Senki nem lakik a közelbe az európai fogalmak szerint.

Már hónapok óta tudom, hogy Indiában nem létezik a „nem” szó európai értelemben. És az „igen” is mást jelent. Rendszerint azt, hogy „igen, hallottalak” és nem azt, hogy „igen, meg fogom csinálni”. Reggel sikerült szembesülnöm, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült a tréninget a tervezett fél 10-kor elkezdeni. Hiába kérdeztem meg őket a múlt héten, hogy jó lesz-e. Persz, hogy jó, válaszolták. Viszont ma kiderült, hogy fizikai képtelenség az embereknek 9:30-ra ideérni. Ezt nem mondta senki eddig! Mindegy, az olasz meló már megedzett, úgyhogy a szemem sem rebbent a 10 órás kezdés miatt.

Mivel készültem valamelyest az indiai munkakultúrából sikerült kifognom az egséz társaságon és ezt szemlátomást élvezték. Soha nem azt kérdeztem, hogy megértették-e, amit magyaráztam, hanem direkt kérdéseket tettem fel, hogy akkor most mit is jelent ez meg ez, vagy hogyan csinálnák meg ezt és ezt. Szépen válaszoltak is rá.
Majd az első nagyobb téma után kvíz kérdéseket adtam nekik, amit 3 fős csoportokban kellett megoldaniuk. Az egyik csoporthoz én is kellettem, hogy meglegyen az egyenlő létszám, de a csoprtom tagjai megdolgoztak a helyes válaszokért. Utána közös ellenőrzés volt iszonyatos kacagások közepette. Kinevették egymást, amikor valaki rossz választ adott. Illetve egymást kérdezték, hogy miért ezt a választ adták. Olyanok voltak, mint a gyereke, de olyan jó volt a kezdetben megrettetnt kis csapatot felszabadultnak látni.

A nap végén megegyeztünk, hogy holnap 10 órakor kezdünk. Az egyikőjük erélyesen rá szólt a többiekre, hogy de pontosan ám! Nos, majd meglátjuk mi lesz a nagy pontosságból. Szerintem jó, ha 10:30-kor elkezdjük.

Viszont ma világossá vált, hogy miért képtelenek pontosak lenni. Mert az egész életüket behálózza a pontatlanság a közlekedés miatt. Mivel óriásik a távolságok, képtelen bárki többé-kevésbé pontosan megmondani, hogy mikorra is érkezik meg valahová. 2-2 és fél óra múlva. Ez európai szemmel mérve egyáltalán nem elfogadható becslés, de egy indiainak tökéletesen megfelel. A dugókban ülve, nem tudnak mást, mint türelmet fejleszteni. A sok dudaszó ellenére senki nem türelmetlen olyan isten igazából. A dudaszó tényleg azt jelzi, hogy itt vagyok mögötted, menj már arrébb, mert nem férek el. Vagy „vigyázz, kanyarodni” szeretnék. Nincs sehol egy anyázó mozdulat, ideges arcrángás, hiába zajos a közlekedés. Végtelen türelemmel vár mindenki a sorára. Ezért nem probléma nekik, ha valakire vagy valamire várni kell. Akár 30 percet is.
Az idő lelassul Indiában. És átalakul. Egyetlen egybefolyó, lassan hömpölygő nappá. Itt nincsenek elvárások, majd történnek a dolgok.Mindenki odaér ahová akar vagy kell, lényegtelen az idő.

Őszintén sajnálom, hogy ezt az utat nem 1 évvel korábban csináltam meg, amikor is elkezdtünk velük dolgozni. Rengeteg frusztrációnknak elejét vehettük volna, ha tudjuk, hogy mit várhatunk el tőlük. És azért láttam délutánra az igyekezet, ahogyan próbálták betartani a szünetek végét, hogy kezdhessek időben. Abszolút igyekvőek és nagyon méltányolják, hogy egyenlő partnerként kezelem őket, bár az eldöntendő kérdésekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni.
De niincsenek önálló döntésekhez sem hozzászokva, mert mindig valami felsőbb erő (kaszt, felettes, Isten stb.) irányítja őket. Így vannak nevelve gyerekkoruk óta. Tudomásul veszik, hogy a szülők/felettesek mindent jobban tudnak, még azt is, hogy ki legyen a házastársuk. Nem tiltakoznak az elrendezett házasság ellen. Erről majd egy másik posztban mesélek, megér egy önálló bejegyzést.

Reggel a campus területére történő behajtáskor a kiskatona szembesült azzal, hogy egy vendég ül a kocsiban. Valószínűleg ez nem szerepet a kiképzési programjában, hogy ebben az esetben mit is kellen csinálni. Egy indiai leblokkol az ismeretlen helyzetben, meg sem próbálja átgondolni, hogy láttott-e már ilyen helyzetet vagy mások mit szoktak ilyenkor csinálni. Csak áll és néz tanácstalanul, majd amikor feleszmél elszalad a feletteséért., aki már látott ilyen helyzetet, vagy olvasta a kézikönyvben, hogy mi a teendő. Legyen az ő felelőssége, ha a vendég bombát robbant a campus területén. A rangban lejebb állóknak nem feladata, hogy döntéseket hozzanak. Hová tartana a világ, ha a milliárdnyi indiai önálló döntésket hozhatna.

Indiaiaknak nem szabad csoportosan eldöntendő kérdést feltenni. Képtelenek rá válaszolni, mert rögtön azon kezdenek el gondolkodni, hogy vajon mit várhat el a kérdező és hogy mi a helyes válasz. Azt, hogy holnap 10 órakor vagy 10:30-kor kezdjünk teljesen kezelhetetlen kérdés egy csoport számára. Ugyanakkor meg, ha kiválasztasz egy embert és őt kérdezed, akkor már nagyobb valószínűséggel kapsz rá választ. Az ilyen helyezet egyetlen feloldása, ha összegyűjtöd a megfelelő információt (pl. körbekérdezel, hogy ki hány órára tud beérni) és te magad döntesz a kérdésről. Persze még így sem biztos, hogy mjad a megbeszélt időben ott lesz mindenki.

Indiai morzsák

Az időjárásról még nem is írtam. Meleg. Nappal 31-32 fok, éjjel 20-25. De meglepően kellemes a déli meleg is. Nagyon száraz a levegő, így nincs az a szaunázós érzés, mint Szingapúrban.
Tegnap alig izzadtam és leginkább azt is az autóban, amíg a sofőr nem kapcsolta be a légkondit. Reggelre viszont köd ülte meg a vásrost, de a reggelim végére már eloszlott és csak a szürke szmog maradt belőle. Viszont a tegnapi séta alatt szépen megpirult a nyakam és a gyűrűm helye is meglátszik az ujjamon, de szerencsére nem égtem le.

A biztonságra visszatérve, a szálloda be van kamerázva. Van a liftben, és a folyosókon is kamera. Még nem is láttam ilyet más sok csillagos szállodákban (vagy ott jobban elrejtik a kamerákat?). Szóval tényleg érdemes vigyázni az embernek.
Illetve az is érdekes, hogy a mosatni valókat itt nem kell kitenni (vagyis inkább nem merik kitetetni) az ajtó elé. Bent kell hagyni a szobában és az ajtó mellett egy gombot megnyomni, hogy elrejtettünk a szobában némi szennyest.

A szállodában alig látni női alkalmazottakat. A szobát takarító személyzet is férfiakból áll. A reggelinél sincsenek nők. Egyetlen női felszolgálót sem láttam még. Egyedül a recepcióban láttam két hölgyet.

Írták az okos könyveim, hogy az emberek gyakran hozzáérnek egymáshoz az utcán vagy járműveken. Én csak annyit tapasztaltam eddig, hogy zsúfoltabb szituációban valóban egymás nyakán állnak az emberek és a kisgyerekek előszeretettel kapaszkodnak az ember nadrágjába. Volt szerencsém több meleg kis kézhez is. Tulajdonképpen így haladnak biztonságosan előre az aprócska gyerekek. Nincs tárgy, amibe kapszkodhatnának, hát jó lesz a felnőttek nadrágja is. Amúgy roppant kiváncsiak az apró gyerekek. A szülők meg szemlátomást félik a külföldieket. Kétszer is ijedten rászóltak a gyerekre, amikor én kiváncsian kerestem a kézhez tartozó többi alkatrészt magam mellett. Én meg mosolyogtam, hogy semmi gond. Tényleg nem zavart, de ettől függetlenül a karomat szorosan a zsebeimhez szorítottam nagyobb tömegben, mert pórul is járhat az ember. Egyszer majd nem egy kis kéz huzigálja a nadrágomat, hanem egy nagy kéz a pénztárcámat.

Érdekesség még az is, hogy a recepciós pultban néha több ember is álldogál, de a fiatalabbak nem intézhetnek semmit sem. Kedvesen megkérdezik mindig, hogy miben tudnak segíteni, majd közlik velem, hogy várnom kell, amíg a főnök felszabadul. Érdekes felállás. Gondolom a hierachiában alacsonyabb szinten vannak és nincs semmiféle döntési jogkörük, de így felelősségük nincs. Úgy tűnik, hogy tanulnak és majd ha alkalmasak lesznek a következő szintre lépni, akkor kiszolgálhatják a vendéget rendesen.

Városnézés Bangalore-ban

Megvolt a városnézés, de inkább egész napos autózásról beszélhetünk telis-teli vizuális élménnyel Legalább egy órát autóztunk, hogy az első nevezetességhez elérkezzünk. Kiderült, hogy a két kolléga sem sokkal jobban ismeri a várost, mint én. Ugyanis nem itt születtek. Egyikük északról való, 2.000 lm-re innen. Másikuk délről Kerala-ból jött. Neki csak 200 km-re van a családja.

Lalbagh Garden

Gyümölcs az utcán

A Lalbagh Garden-ben kezdtünk, ami egy botanikus kert, csak egy kicsit elhanyagoltabb, mint európai tárasik. Volt benne rózsakert, de sajnos meg sem közelítette a Volksgarten-ben találhatót, ráadásul körbe volt kerítve az egész, a rózsák közé nem is lehetett bemenni.


Nagy majom

Viszont láttunk egy 200 éves fehér selyemfát és voltak majmok is. Jó nagyok. De ők nem jöttek közel az emberekhez. A park bejáratánál rengeteg árus volt. Lehetett nálunk venni paradicsomot, uborkát hámozatlanul vagy hámozva, felkarikázott ananászt, amin a legyek násztáncot jártak. De volt ott reszelt sárgarépa, amit kis zacskókba porcióztak az uborkával együtt. És volt jég is, amiben az árus a kezét hűtötte. Meg jégkrém és palackos vizek. Meg volt nyers kukorica, amit faszén parázs felett pirítottak kérésre. Európai létemre nem mertem volna semmit enni, de szerencsére kisérőim sem gondolták, hogy enegem etetni kéne. Az utakon ma is volt forgalom rendesen, de mindenki megerősítette, hogy ez semmi a hétköznapi forgalomhoz képest.



Fehér selyemfa

Mire a parkot körbesétáltuk háromnegyed egy lett. Itt volt az ideje az ebédnek. A kollégák kicsit tanácstalanok voltak, hogy hová vigyenek, holmi McDonalds-ot emlegettek, mire az én válaszom egy komoly szemöldökráncolás volt.
Ijedten helyesbítettek, hogy inkább indiait szeretnék, ugye. Helyeslően bólogattam. Ekkor kezdődött egy kisebb tanácstalanság, meg telefonálás valamilyen helyi nyelven. Végül a sofőrünk mentett meg, javasolt egy éttermet a közelben. A közel az 30 pec autózást jelentett. Megérkeztünk az étteremhez, de még a kollégák is vonakodva szálltak ki a kocsiból. Miután bementünk, megnyugodtunk, hogy sokan vannak es nagyon szép a hely. Sőt, nagyon elegáns volt. Az ebédrendelést teljsen rájuk bíztam, mert nem tudtam mit kezdeni az étlappal. Viszont jó hír volt, hogy itt is minden a tandoor-ban (a kemencében) készült. Ettünk előételt, csirkét és sült sajtot. Izgatottan figyelték, hogy mit szólók a fűszerezettségéhez. Mert megbeszéltük, hogy csak közepesen csípős ételeket rendelünk. Csípősebb volt, mint a tegnapi vacsora és jóval csípősebb, mint amit mi otthon csípősnek eszünk, de nem volt lélegzetelállító, vagy netán kémia szertár jellegű. Még a harmadik falat után és éreztem az étel ízét, bár az orrom elkezdett folyni, ami nálam a csípőset jelzi. Kaptunk hozzá még extra szószokat. A zöld szószról már tudom, hogy nem szeretem, mert abból a növényből készül, amit Lacival nem szeretünk. Zöld koriánder. Szóval azt már meg sem kóstoltam (tegnap este már túlestem ezen a körön). Viszont volt csípős szósz, amiből fiatal kollégám óvatosan szedett nekem. Isten bizony még a kését is letette, úgy figyelt. Csípős volt, de nem ehetetlen. Hitetlenül csóválta a fejét, amikor látta, hogy mindet megeszem és még kérek. Utána jött a főfogás. Valamilyen csirke volt szószban. Mennyei. És hozzá roti-t ettünk, szintén kemencében készült kenyér, a naan testvére, csak nem finomított lisztből van. Egyszerűen imádom az indiai kenyereket! Elnézést kértem , hogy sajnos én két kézzel fogom enni a kenyeret. Ők mindketten egy kézzel ettek. Két falat erejéig szerencsétlenkedtem a késsel, villával meg a kenyérrel, majd megkegyelmeztek. Mondták, hogy egyem a húst kanállal. Ez kb. két falatig ment is, majd megmutatták, hogy hogyan kell kézzel enni. Néhány falat után már ment is a kézzel evés, sőt az első roti végére már az is ment, hogy csak job kézzel egyek. Sosem hittem volna, hogy fog ez menni. Ugyanis az indiaik csak a jobb kezüket használják evéshez. A másik az másra való. Szóval nagyon finomat ebédeltünk, de desszertet már egyikünk sem bírt enni. És fizettem mindösszesen 54 EUR-t hármunk ebédjéért. Mert természeten meghívtam őket, ha már az egész napot velem töltötték. Közben persze ájudoztak, hogy a 3.000 rúpia tiszta rablás és hogy milyen drágán ebédeltünk.

Folytatódott tovább az autókázás, mert én meg szerettem volna nézni az összes utikönyv és internetes források által ajánlott Bull Temple-t. A kollégák egyike sem járt még benne, szóval nem is tudtuk, hogy mire számítsunk. Én annyit tudtam, hogy lesz ott egy 5 m magas 6 m hosszú bika szobor, amiről a mondás azt tartja, hogy évekig folyamatosan nőtt, míg nem valaki egy szigonyt vágott a homlokába és onnatól nem nőtt tovább. Szóval a templom nem volt más, mint egy ház a bika körül. Semmi több. A cipőnket a bejáratnál kellett hagyni, amitől kicsit ideges lettem, hogy vajon meg lesz-e még ha visszaérünk. Megvolt. De kb. 5 percig tartózkodtunk a helyszínen. Ha jól emlékszem még fényképezni is elfelejtettem, annyira meglepődtem, hogy nem igazán ezt vártam és hogy ezért autóztunk újabb 30 vagy 40 percet. A kollégák a kijáratnál ittak friss kókusz levet. Én nem mertem kipróbálni, bár ez volt a legkevésbé kockázatos formája a gyümölcslé fogyasztásnak, ugyanis zöld kókuszt vágnak fel egy nagy jatagánnal az ember orra előtt. Adnak hozzá egy szívószálat és már ihatod is. De én nem mertem megkóstolni, mert holnap tréninget kell tartanom. Nem kockáztathatok semmit. Talán majd a jövő hétvégén.

Ezután újabb óra autózás következett, hogy megnézhessük az ISKCON templomot, amit a krisna hívők építtettek 1997-ben. Itt már rutinosabbak voltunk és a cipőinket az autóban hagytuk. Így viszont poros lett a lábunk, mert a betonon kellett gyalogolni jó pár métert. De egyáltalán nem volt rossz és nem vagyok én cukorból, hogy egy kis mezítlábazás megártson. Valamint így legalább nem kellett a cipőink miatt aggódni. Egy stresszforrással kevesebb, gondoltam. A templomban kaptunk valami VIP jegyet, ami ugyan drágább volt (hármunknak 300 rúpia), de azzal nem kellett végigállni a hosszú sort. Viszont egy szigorú matróna nem engedte meg, hogy bevigyem a hátizsákomat a templomba. Egy kétes helyen kellett hagynom. Gyorsan kivettem belőle a pénztárcámat, még szerencse, hogy az útlevelemet a szállodában hagytam, a telefonom meg egész nap a zsebemben volt.

A templom érdekes volt, de semmi vallásos áhitat nem fogott el benne, mert tereltek bennünket, mint a marhacsordát folyamatosan tovább és tovább. Viszont mint VIP-esek, kaptunk egy rövid imát az egészségünkért, és hogy sikeresek és gazdagok legyünk. A templomban nem lehetett fényképezni egyáltalán. Kifelé jövet kötelezően végig kellett menni a bazáron és az éttermen. Rengeteg féle csábító étel volt, de a higiénia súlyosan megkérdőjelezhető volt. Szerencsére nem voltunk éhesek. Legnagyobb meglepetésemre a kijáratnál ingyen ételt osztottak. Főtt rizst. De ezt is kihagytuk, bár kötelező volt kivárni a sorunkat, hogy kijuthassunk. Kiderült, hogy a templom átellenes végében jutottunk ki, így egy pillanatra meglepődtünk, hogy hogyan is szerezzük vissza a táskámat. Azon nevetgéltünk, hogy most vissza kell mennünk a bejárathoz, ahol is majd kiderül, hogy nem is lehet vissafordulni, át kell menni ismét a templomon, de megint nem vihetem be a táskámat, tehát végtelen ciklusba fogunk keveredni. Hülye IT-sok. Úgy látszik nem fáradtunk le eléggé a sok autózásban. :-)Végül minden jól alakult. A táskám hiánytalanul visszakaptam.

Ezután már csak az újabb 1 óra autózás volt hátra a szállodáig, bár a kollégák biztattak, hogy menjünk vásárolni. Nem volt hozzá kedvem, mert nekem a vásárlás az nagyon személyes dolog és én nem tudok vásárolni két figyelő szempár kereszttüzében. Majd jövő hétvégén megoldom valahogy. Mert a mai nap után már nem fogok félni a hotel által hívott taxiba ülni és egyedül elmenni valahová. Ezek nem is igazán taxik, a hotel üzemelteti őket és tényleg biztonságosak. A mai napot is egyetlen sofőrrel csináltuk végig. Szegény mindenhol várt ránk hősiesen.

Szállodai szobám

Viszont a biztonságról tanultam ma is valamit. Több helyen olvastam már korábban is, hogy a szoba ajtót zárjuk be belülről, mert számtalan szállodában kopogás nélkül rátörnek az emberre a szállodai alkalmazottak. Persze azt is írták, hogy az 4-5 csillagos szállodákra ez nem jellemző. Megérkezésemkor kaptam egy üdvözlő levelet, amiben megerősítették, hogy használjam a széfet és éjszakára zárjam be az ajtómat belülről, mert a szálloda nem vállal felelősséget a besurranó tolvajok miatt. A széfet még soha, sehol nem használtam, de tegnap este gondosan kitanulmányoztam, hogy hogyan működik. Előbb nem tettem bele semmit, kipróbáltam , hogy egyálatlán kinyílik-e. Kinyílt. Tegnap este, míg odavoltam vacsizni, nem használtam. És a mai reggelinél sem. Ennek feltételezhető következménye az lett, hogy hiányzik 500 rúpiám. Biztos, hogy nem költöttem el, és biztos, hogy a reptéren a váltás után még megvolt. Ma reggel meg hiányzott. És pontosan annyi hiányzik. Mielőtt elmentem a mai túrára az összes informatikai kütyümet, a megmaradt EUR-jaimat és a laptopomat bezártam a széfbe. Jobb a békesség. Még ilyen sem fordult elő velem a hosszú évek alatt.



Kampány

Az élményekhez visszatérve a mai tapasztalataim a közlekedést illetően a következő: a gyors és a bátrabb a nyerő a körforgalomban. Hihetetlen, hogy az életveszélyesnek tűnő vezetés stílusuk ellenére egyetlen balesetet nem láttam. Szerencsére tudják mire való a fékpedál és kétes kimenetelű helyzetben képesek használni is.
Ma mai napi közlekedési nyertesek a következők:
- Mezítlábas autóriksa vezetők (az autóriksa (avagy tuk-tuk) egy felépítménnyel ellátott pedálos motorkerékpár. A felépítmény oldalról nyitott, max. két utast tud vinni.
- Egy lepukkant terepjáróba bezsúfolt 11 ember.
- Egy apuka, aki két kisgyereket vitt maga előtt robogón.
- Két csadoros nő egy robogón.
- Egy néni, aki oldalvást utazott a robogón utasként, miközben a mobiltelefonján bütykölt valamit.
- Egy férfi, mögötte kisgyerek, majd mögötte oldalvást az anyuka.


Nem ismeretlen fogalom a lehúzás itt sem

- És a non plusz ultra – kisgyerek, apuka, nagyobb gyerek, anyuka. Majd a piros lámpánál állva megláttam, hogy egy világosabb színű ruhacsücsök és egy szandálos láb is kikandikál valahonnan az anyuka mögül. Amikor elindultunk, akkor világossá vált, hogy az anyuka balról egy kislányt szorongat félig az ölében. Összesen öten egy robogón!

Még azt is megtudtam, hogy a bukósisak csak a vezetőnek kötelező, az utasnak nem. Indiában jogosítványt sem túl bonyolult szerezni, csak át kell menni a vizsgákon. Oktatóhoz sem kötelező járni. És az egész 400 rúpia (ha jól emlékszem, de az tuti, hogy valami pitiáner összeget mondott a kolléga).

Hát nagyjából ennyi történt ma velem. A többi élményemet nem tudom szavakba önteni.

Ui: a mai nap meglepetése, hogy mindösszesen egyetlen koldust láttunk. Helyettük láttam viszont rengeteg embert aludni a Cubbon Parkban a padokon, de a kerítés tövében és azon a környéken az utcán is feküdtek emberek. Feltételezhetően hajléktalanok.



Utazás egyedül

Az egyedül utazást nem lehet megszokni. Pedig már lassan 7 éve gyakorlom. Nem lehet megszokni a rémületet a reptéri kijáratnál, hogy vajon tényleg vár-e valaki.

Nem lehet megszokni az étkezések magányosságát, az első reggelinél érzett zavarodottságot, hogy mi a jó csudát egyen az ember. . Mindig van nálam valami olvasnivaló, telefon vagy iPad vagy könyv. A fölött kitekintve remekül lehet sasolni, hogy ki, mit és honnan szerez. Persze ennek eredménye az első béna reggeli. Ma pl. sikerült kihagyni a gyümölcslevet, helyette ettem sült paradicsomot és sheperd’s pie-t és ittam két kávét. Tojásrántottát nem leltem sehol, helyette volt mindenféle indiai, tök ismeretlen nevű kaja. Holnap reggel kérni fogom a rántottát, mert úgy tűnik, hogy azt frissen készítik. A kávé viszont meglepően rendben volt. Elfelé jöttömben megtaláltam a gyümölcsleves-müzlis pultot. Majd holnap azt is áttanulmányozom részletesebben.

Nem lehet azt sem megszokni, hogy mit mit egyen az ember vacsorára és egyáltalán hol. Többször előfordult már, hogy éhesen feküdetm le, ha a házigazdák nem gondoskodtak a kulturált szórakoztatásomról, ami lássuk be, igen ritkán fordult elő. Max. egy közös vacsorát iktatnak be a programba a vendéglátók. De lássuk be, Bécsben mi sem vagyunk jobb házigazdák. Senki nem kisérgeti a vendégeket. Én egy estét szoktam velük tölteni, amikor is sétálunk egyet a Belvárosban és mesélek nekik ezt-azt. Szóval a vacsora komplikáltabb, mint ahogyan azt gondolná az ember. Sokszor van, hogy a szálloda messze van mindenféle bolttól és a szállodai étkezések egy vagyonba kerülnek. Annyira drágák, hogy az ember tényleg sajnálja rá a napi díját. Úgy tánik, hogy ez a szálloda azonban kivételes, mert tegnap 5 EUR-ért vacsiztam, ami lássuk be egészen elfogadható.

Nem lehet megszokni az iszonyatos koncentrálást, aminek egy ilyen utazás során ki van téve az ember. Mindent meg kell érteni, mindent meg kell figyelni, mert nincs senki, akitől titokban meg lehetne kérdezni, hogy most ez hogy is van. OK, nem sajnáltatni akarom magamat, mert ezekre a helyekre magamtól sosem jutottam volna le. Mindig szívesen vállakozom az utakra, mert tudom, hogy hihetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodom a magányosság ellenére is. De megszokni az egyedül utazást, azt nem lehet.

Ui: jó tanács: reggelizni sosem a dolgozós/kirándulós ruhádban menj le! A legtöbb helyen nagyon kaja szaga lesz az embernek. Nekem már évek óta van reggelizős ruhám és holnap pl. inkább reggeli után fogok hajat mosni.

India közepén

A sors ismét elsodort az otthon hidegétől. Indiába. Ma reggeltől 2 hétre az indiai IT fővárosba, Bangalore-ba vetem meg a lábamat.
Ha Egyiptomot elakadó lélegzettel figyeltem, akkor itt aztán végleg nem kapok levegőhöz. És nem csak a légszennyezettség miatt. Ez ám Ázsia a javából! És szöges ellentéte Szingapúrnak. Szingapúr jószagú, India kevésbé.
A megérkezés érdekesen alakult. A gépen megkaptuk az országba belépéshez szükséges kitöltendő papírost. Még a gépen ki is töltöttem. Leszállás után a kapunál két oldalról még két kitöltendő papírt nyomtak a kezembe. Az egyik a vámhoz szükségeltetett, a másikkal meg azt próbáltam bebizonyítani, hogy nem vagyok ebolás. Szerencsére mindenki hitt nekem. Az útlevél vizsgálatnál kaptam egy nagyon szigorú urat. Keresztkérdésekkel bombázott, hogy hány napig leszek itt, ez-e az első utam Indiában, mi célból érkeztem, hol fogok lakni. Mindre kifogástalan (vagy inkább kifogásolhatatlan) választ adtam, nem sikerült összezavarnia.
A következő meglepetés a bőröndjeimet megkaparintva ért. Mindkettőn volt Lufthansa-s névjegykártya (plasztik lap csavaros fém izével rögzítve), amit a zippzárakba lehet belefűzni. Mindkettő hiányzott. És a zippzárok sem ott álltak,ahová én szoktam húzni őket. Felnyitották mindkét bőröndömet! (Megnyugtatásul, a szállodában konstatáltam, hogy semmi sem hiányzik, még a lapos üvegben becsempészett pálinka is megérkezett.).
Az újabb sokk a reptér kijáratán kilépve fogadott. A kordonon túl kb. 100 ember állt szép sorban, táblával a kezében, hogy kire is várnak. Hömmmm.... Korzóztam egyet oda, egyet vissza, amikor is kiderült, hogy azonnal balra kellett volna fordulnom és ott várt rám a sofőr.Egy tucat hasonló arcú, bőrszínű indiai sofőr társaságában. Elindultunk az autóhoz. Valahol egy km után leáallított, hogy itt várjam meg, majd eltűnt. Izé, haló! Most ezt így hogy? És mi van ha most itthagyott? Jaj, nekem! És honnan ismerem fel, hogy ki az én sofőröm? Csupa egyforma ember, csupa egyforma szürke Mercivel állt meg körülöttem. Volt az én sofőrömnek szemüvege? Jaj, az a sofőr olyan ismerős. Értem jött? Kiderül, hogy nem. Ajjaj, eljutok én a szállodába még ma? Éveket öregedtem pár perc alatt. De aztán mégis megmentettek.

Tuk tuk

Már nem is mondtom, hogy mi jött az autózás során. Talán sokk? Sok. A sofőr következetesen a két sáv között autózott. Indexet nem használt, helyette dudált, amolyan „vigyázz, itt jövök a hátad mögött” jelzésként. A „Slow down” táblánál kicsit lelasított. 60-ra. 20 helyett. Rengeteg motorbicikli van az utakon. Az is egy kész tanulmány. Egymásmellett hárman is mennek. Bukósisak általában csak a vezető fején van. Az utas elvan anélkül is. Amúgy is túl sok ember él Indiában. Ráadásul sokan gyorsabban is mennek, mint az autók. Mi 90-nel mentünk, de rendre leelőztek bennünket. És természetesen nem 1000 köbcentis sportmotorokról beszélünk, hanem MZ típusú motorokról. Az egyik motoron két fiú ült. A hátul utazó édesdeden aludt szorosan rákulcsolódva a vezetőre. Többször is elhaladtunk mellettük, igy láttam, hogy tényleg alszik. És bukósisak az ő fején sem volt.
A nap látványa azonban az apuka elöl, nagypapa hátul, közöttük meg a 10 éves forma kisfiú. Természetesen senkin nem volt bukósisak.
Legalább egy órán át autóztunk csöndben, én próbáltam befogadni a rengeteg vizuális információt, de egyszer csak megeredte a nyelve a sofőrnek. Helyesebben nekiállt faggatni. Honnan jövök? Ausztrália? Nem, nem, Ausztria. Áááá, Ausztria. Az hol van? Aztán beugrott neki, hogy ott gyártják a KTM motorokat. Mutatott is gyorsan egyet. Én meg bólogattam okosan. Aztán jött a következő kérdés. Mennyien laknak Ausztriában? Mondom, pontosan annyian, mint Bangalore-ban. Nevetett, hogy milyen kicsi hely az az Ausztria. Érdeklődött az aktuális időjárásról is, ami után megtudtam, hogy még két hét és vége a télnek Bangalore-ban. (Tél, ha-ha-ha. 32 fok van.) Jött a kérdés, hogy mennyi ideig maradok. Áááá, olyan sokáig? Üzleti út? És csak Bangalore-ban leszek? Vannak barátaim Bangalore-ban? Mondtam, hogy még nincsenek. Aztán hirtelen megkérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Kis híján félrenyeltem.Tájékoztatt, hogy ő presbiteriánus. Ha jól értettem... És ekkor megérkeztünk. Szerencsére megúsztam a fizetésemre vonatkozó kérdéseket.
Azt hittem már nem ér meglepetés. De még nem ért véget a nap. A szállodát hatalmas rácsos kapun át lehet megközelíteni. Katona és rendőr őrzi. Megnézték az autó alját azzal a vicces tükörrel. Erre a szemem sem rebbent, mert Kazahsztánban is csinálták.
A recepción nagyon kedvesek voltak. Megkérdeztem, hogy majd hogyan tudnék palackozott vizet vásárolni, mire meglepett szemöldökhúzás volt az első reakció. Utána megnyugtatott a fiatalember, hogy naponat 2 üveg ásványvíz jár ingyen. Ha netán nem lenne elég, szóljak csak neki és bármiről gondoskodik, nekem nem kell fárasztani magamat.

Kilátás a tóra

Komolyan úgy érzem, hogy bezártak az elefáncsonttoronyba. Innen tényleg nem lehet kimenni. De ha ki is mennék, nem tudnék hol közlekedni, mert járda az nincs. Mondjuk ez lenne a legkevesebb, de rettenetesen meg is bámulnának. Így maradok a luxus körülmény között. Medence, a partján bár, naplemente, jó idő. Kell ennnél több? Igen, a kalandok! De attől most kénytelen leszek eltekintni a mai napon. Holnap viszont jön két kolléga értem és elvisznek várost nézni. Egyáltalán nem bánom eme biztonságosabbnak tűnő formáját a városnézésnek. Amúgy a városközpont 15-20 km-re van.

Tehénkék

El ne felejtsem, többször is megvoltak a mai nap során a szent tehenek. Láttam tarkát is. Kicsit más fazonúak, mint az otthoniak. A dús füvű alpesi legelők helyett be kell érniük a zacskós szeméttel. Egyik nyakig benne járt egy kukás zsákban. Remélem nem csak Milka csoki papírt talált benne.:-)

Készül a vacsi a tandoor-ban

Vannak viszont érdekes madarak és egy nagy tó a szálloda mögött. Félre értés ne essék, nem lehet a partján sétálni, viszont jó hallagatni a madarakat.
Lassan kellene valami vacsorát ennem, mert lassan 24 órája nem ettem.
Az 2. számú szabályt sikerült betartanom, miután az 1. számút megszegtem. Jég nélkül kértem a Cola-t, de fogat mostam csapvízzel.
Ui: sikerült vacsit rendelnem. Csirke lesz valamiféle mandulás szósszal, tandoor-ban (indiai kemence) és lesz hozzá fokhagymás naan (india kenyér) valamint mango lassi is (ez meg mangóból készült tejes ital). Az orrom előtt fog megsülni minden a kemencében. Jó, a mangó lassi az nem.
Ui 2: India nagyon-nagyon hangos ország. Folyamatos dudálás, füttyögés, sípolás, autók, motorok, építkezések zaja.


Első napi vacsi

Ui 3: Elfogyasztottam a vacsit 3 engem bámuló pincér szemei előtt. Rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt a mdence parti étteremben. Ezzel megszegtem a 3. számú szabályt, miszerint csak olyan helyen egyél, ahol sokan vannak. De talán ettől most el lehetne tekinteni, ugyanis itt is 9 óra körül vacsiznak a helyiek és ez mégis csak egy szálloda étterme volt. De majd holnap meglátjuk.
Ui 4. A palackozott víz pocsék ízű. Remélem holnap sikerül mégis valamilyen másikat szereznem a városnézés után. Még van 2 üveg vizem, meg egy Evian-om a repülőgépekről. (A lányok szerint az Evian az nem víz, az Evian.)

Párizs, az elegáns

Az elmúlt napok nagy részét a párizsi nők tanulmányozásával töltöttem és próbáltam megfejteni, hogy miért mások. Mert valahogy mások. Elegánsak. De mi a francia nők titka?
Először is, nem hordanak farmert! És szövetkabátban járnak, nem dzsekiben!
Mivel csinosak - alig van elhízott francia nő, pedig minden női táskából megrágott bagett végek kandikálnak ki - rendszerint rövid szoknyát viselnek harisnyával és balerina vagy papucscipővel. Nem ritka a magassarkú sem, de nem a tűsarkon tipegés a jellemző.
A ruhák stílusosak, a kabátok derékban húzottak vagy övvel kötik meg őket.
A poén kedvéért betértünk egy C&A-ba. Az áruházra is a stílusosság volt a jellemző, nem ugyanaz volt a kínálat, mint Bécsben vagy Budapesten. Finomabb, igényesebb holmik lógtak a fogasokon. És rengeteg kosztüm volt mindenfelé. Meg színek. Citomsárga, lazac, azúrkék, királykék, és rengeteg fekete-fehér összeállítás.
Nagy szerepet kapnak a kiegészítők, a táskák és a sálak, kendők. A táskát rendszerint a karjukon hordják és harmonizál a cipővel. Mindenki sálat vagy kendőt hord. Leginkább úgy tűnt, hogy ékszer helyett, mert a francia nők nincsenek vastagon felékszerezve.
De a titok nem csak az öltözködésben rejlik, hanem a sminkben. Minden nőn van minimum alapozó és/vagy púder és rúzs. De semmi sem rikító, minden visszafogott. A szemükre maximum szempillaspirált használnak. Mást nem. És tényleg MINDENKI sminkel.

Ma, már a repülőgépen érzékeltem a különbséget a francia és az egyéb európai nők között. Délután, vásárlás közben pedig úgy éreztem, hogy hazatértem az én kis falumba. Az alulöltözött Bécsbe.:-)

Ujabb varos

Az elet nagy dobokockaja ujabb varost dobott.

Europaban van, piszkos, budos, graffitis, fekete (az emberek borszine) es a jegyautomata csak fempenzzel uzemel. Ez az elso benyomas.

Masodik benyomasra kiderul az is, hogy a metro allomason fegyveres katonak jaroroznek. Hogy a kukak atlatszo nylonzacskok. Hogy az emberek jol oltozottek. Hogy uzleti reggelit tartanak egy aprocska kavezoban. Hogy ugyanebben a kavezoban a kenyer nagyon finom es hogy a reggelihez 30 gramm vaj (igazi vaj!) jar. Hogy az arak a becsi arak masfelszeresei! Hogy egy par cipo nem igen van 50 EUR alatt. Hogy a bicikliken elegans urak es damak tekernek munkaba. Hogy az A Mercedest kepes a hazaspar az utca sarkan teljesen szabalytalanul leparkolni, majd bemenni a kavezoba es a kave folott 15 percig kabatban ujsagot olvasni anelkul, hogy akar egyetlen szot is szolnanak egymashoz. Hogy az ettermekben, kavezokban semmi nincs angolul kiirva, de szerencsere beszelnek angolul es mi meg bevallalosak vagyunk. Hogy a parkokban delutan rengeteg ember napfurdozik. Hogy mindenki segitokesz, ha az ember raszorul, hogy segitseget/utbaigazitast kerjen. Hogy a kavet itt expresso-nak irjak, es igy is ejtik. Es hogy az elet szep es mjnden napot jol ki kell hasznalni.

Nos, ki talalja ki, hogy merre jarunk? Aki konkretan tolunk tudja, kerjuk ne arulja el, adjunk masoknak is lehetoseget a jatekra.

Mosógép a teraszon

Gyorsan leszögezem, hogy nem nálunk. Még csak nem is Ausztriában.
De kezdjük a kályhánál.
Az őszi olasz turnéim egyikén a kellemes őszi koromsötét este az utcán talált. Épp kaja és ajándék beszerző körúton voltam a szállodától 3 km-re található Coop áruházba.
A sötétség nem épp a legalkalmasabb idő a sétálgatásra, de hát mit tegyen az ember lánya, ha egy üzleti úton reggel 9-től este 6-ig az irodában járatja a száját? Már annak is örül, ha pénteken 5 órakor szabadulhat. És lényegtelenek az időjárási vagy netán a látási viszonyok, menni kell. Mert ki tudja jár-e még arrafelé az ember lánya. Arról az elején sosincs szó, hogy egy adott helyre akár 8-szor is visszamegy az ember egy év alatt...
De nem erről akartam írni.
Ballagtam a kivilágított utcán és egyszer csak a szemem sarkaból piros villogó fényre lettem figyelmes, úgy 2 emelet magasságban. Máig nem értem, hogy hogyan láttam meg, de megláttam.
Majd megálltam es leesett az állam. Talán még a szememet is megdörzsöltem, de az tuti, hogy magamban hangosan beszéltem. Ugyanis egy mosógép pislákolt az emeleti erkélyen. Jobban megnéztem és a dob is forgott! Egy működő mosógép a szabadban!
Mindez Firenzétől kb. 60 km-re délre egy kisvárosban.
Onnatól módszeresen figyeltem utam során az erkélyeket. Számtalan mosógépet láttam. Egy újépítésű lakóparkban nagy hirtelenjében 6 gépet számoltam meg. Jó pár közülök épp mosott.
Másnap megtudtam, hogy errefelé ez abszolút gyakori dolog. A lakások drágák, a fürdőszobák kicsik, ezért szorulnak ki a mosógépek az erkélyekre, teraszokra. Télen a hőmérséklet csak nagyon ritkán süllyed fagypont alá, így nem tartanak tőle, hogy szétfagynak a masinák.

Azóta is sokszor gondolok vissza erre az élményre, amikor a mosógépemet ki- vagy bepakolom.

Csehország – Slavonice és egy víztározó

A múlt héten szabadságra küldtek. De jól is esett és kellett is.
A szabadságos napok egyikét pedig jól kihasználtuk, hogy Lillánal ananászos zöld teáért átugorhassunk a csehekhez (már az ősz óta tervezem). Nekem minimál elképzeléseim voltak ezzel kapcsolatban: Znojmo, első Billa, tea le a polcról és vissza haza. Kb. ennyi.
De Laci kirándulást szimatolt a levegőben. Míg én a munka fáradalmait pihentem ki éjjel az ágyban, addig ő guglizott, olvasott és tervezett. Én pedig másnap élveztem a hirtelen kerekedett kirándulás izgalmait.

Slavonice - fő tér

Bécsből ragyogó napsütésben indultunk útnak. Stockerau után azonban beértünk Homály megyébe. Az autó rendületlenül hasította a ködöt. Majd egyszer csak elfogyott (a köd, nem az autó) és visszatért a kék ég és a napsütés.

Sgraffito

Meg sem álltunk Slavonice-ig. Csodaszép kisvároska közvetlenül az osztrák-cseh határon. Igazi ékszerdoboz. Régi stílusú cseh, sgraffito-s házak a XIV-XVI. századból, csend körös-körül.

Középkori házak

Majdnem dél volt, amikor megérkeztünk. Jót sétáltunk a napsütésben, majd a séta végén elgondolkoztunk egy kis harapnivalón. A főtéren volt néhány étterem, de vendég egy szál se. Se ki, se be. Még nem voltunk annyira éhesek, hogy legyőzzük az ismeretlenben a bátortalanságunkat. Így hát elhalasztottuk az ebédet. Majd útközben, mondtuk.
Az autónk orránál volt egy Coop áruház, Laci ajánlgatta, hogy menjünk be. Ááá, lesz ennél majd nagyobb és jobb hely. Majd akkor.
Miután megtudtam a következő célállomást, a navigációt magamra vállaltam. Olyan igazi, papír alapú navigálást. A 409-es úton haladtunk a cél felé, közvetlen a hajdani határ mellett.

Egy bunker...

... még egy bunker

Kis idő múlva figyelmesek lettünk, hogy valaha bunkerek százai húzódtak a határsávban. Jól kitárgyaltuk, hogy vajon hogyan hozták-vitték a katonákat a bunkerekbe és milyen lehetett az élet akkoriban a határsáv mellett. Jó kis időutazás volt. Az út meg egyre keskenyebb lett. Reménykedtünk, hogy a menetrendszerinti heti buszjárat már elhaladt előttünk, visszafelé meg nem most szándékozik jönni.
Majd – akkor már korgó gyomorral – elértük Vranov nad Dyjí-t, a következő állomásunkat. Útközben nem volt sem benzinkút, sem McDonalds, sem semmiféle étterem. Egyetlen kis helyi vegyesboltot láttunk.

Vranov-i víztározó

Vranov nad Diyí mellett egy völgyzáró gát van, vízierőművel.
A mesterséges tározót 1930 és 1934 között építették. A tározó mérete 765 hektár, maximális mélysége 42 méter (a gát mellett), maximális hossza 29,8 km és átlagosan 31,5 milió m³ víz található benne (maximális kapacitása 132 millió m³).

Az erőmű

A gát maximális magassága 59,9 méter, koronája 290,4 méter hosszú és 7 méter széles. A gáthoz 3 gépterem tartozik, Francis turbinákkal, melyek vízáteresztő képessége egyenként 15 m³/perc, teljesítményük pedig 6 MW. Éves összteljesítményük 25 GWh.

Gyalogos függőhíd

Van még egy érdekesség a tó körül, egy gyalogos függőhíd, melynek hossza 252 méter. Két 28 méteres pilon tartja a 108 acélkábelt. A híd szélessége 6,5 - 9,7 méter.
A tó körül kempingek, apartmanok, panziók találhatók. Sőt, van kishajó forgalom is. De mindez csak nyáron. Így nyert értelmet az a mondás, hogy láttunk 15 éttermet, de egyikbe sem mentünk be. Mert mind zárva volt.
Utólag visszasírtuk a slavonice-i Coop boltot. legalább egy kis Deli csokit vettünk volna...
4 órakor Znojmo-ban a hipermaket parkolójában fogyasztotunk kiflit, sajtot, sonkát, mint szegény osztrák turisták. :-)
Jó nap volt!

Utasbiztosítás és kárrendezés

Úgy esett-e rém eset*, hogy Olaszországban általános közlekedési sztrájkot hirdettek október 18-ra.
És hogy hogyan függ ez össze velünk?
Első kapcsolódási pont: október 14-től október 18-ig Olaszországban dolgoztam.
Második kapcsolódási pont: Lilla 20 éves lett október 16-án.
És innen kezdődtek a gondok. :-)
Mert tavaly sem voltam itthon a szülinapján (talán tavaly előtt sem...), ráadásul az idei "nagy" és "kerek" szülinap volt. Így hát kitaláltam, hogy pénteken utánam repül Firenzébe és kint töltjük a hétvégét kettesben, méltón megünnepelve a szülinapját. Csak hétfő délben terveztük hazajönni.
Meg is tettem minden szükséges intézkedést még szeptember közepén. Repjegy és szállás elintézve.
Én kiutaztam Olaszországba előző vasárnap este és megkezdtem a maratoni munkát. Lillát kiokítottam mindenre, megrendeltem neki a reptéri fuvart is. Megbeszéltük, hogy mikor kell pénteken indulnia. Minden készen állt egy sikeres hétvégéhez.
Közben kaptam egy fülest, hogy 18-án általános küzlekedési sztrájk lesz Olaszorszában. Felhívtam a légitársaságot, nem tudtak róla. Nyugtattak, hogy lesz járat. Közben Lilla kötött utasbiztosítást. Mindig szoktunk, de most különleges figyelmet fordítottunk a dologra, lévén hogy némi nehézség volt kilátásba helyezve.
Valahol megtaláltam a net eldugott sarkában, hogy a firenzei reptér zárva lesz 11 és 14 óra között. Lilla 14:15-kor érkezik. OK, nem lehet gond, max. egy kis késés figyelhet be.
Csütörtök este: járat ellenőrzés - minden OK. Lilla becsekkolt a gépre online. Nem jelzett hibát a rendszer.
Péntek reggel: járat ellenőrzés fél 9-kor a firenzei oldalon. Néhány járatot töröltek, de Lilláé megvan.
10:45 - Lilla a taxiból hív, hogy minden OK, úton a reptérre.
10:50 - ellenőrzés még egyszer - TÖRÖLTÉK a járatot! Aznap 20 óráig az összeset!
10:51 - Lillát hívom, ne is menjen a reptérre, forduljon vissza. Előbb nem találunk szavakat, csak kétségbeesést, majd az adrenalin szint az egekben, "mentsük meg a világot" üzemmód bekapcsol.
10:55 - hívom az Austrian Airlines-t. Sajnos nincs hely az aznap esti járatra, csak másnap estére van 1 db szabad hely. Kérdezem, hogy bármilyen olasz városba el tudják-e még hozni ma. Válasz: sajnos nem. Rómába tud lenni legkorábban szombaton 2 órakor. OK, Róma egy óra vonattal Firenzéből, de a 2 napból már egy elveszett. Mondom, hogy köszi, gondolkodnom kell egy kicsit, nem a legjobb a helyzet. Letesszük.
11:00 - hívom Lillát, mondom a rossz hírt. Kérdezi: vonat? OK, tegyük le. Próbálom a laptopomon megnézni, de annyira ideges vagyok, hogy gépelni sem tudok. A kollégák segítenek és keresnek. Diadalmasan mondják, hogy van 19:30-kor vonat, ami 6:15-re ér Firenzébe.
11:05 - ismét Lilla. Mondja, hogy közben ő is megnézte és már viszi is a sofőr a Westbahnhof-ra. Vesz jegyet személyesen.
11:10 - hívom a légitársaságot, hogy lemondanám a mai repjegyet, mert megoldottuk másképp. OK, semmi gond már sztornózzák is. Annyi könnyebbség van a dologban, hogy a bónusz mérföldjeimmel fizettem a jegyért (700 EURig adómentesen felhasználhatom őket magáncélokra.) így nincs pénzmozgás. De mondja a hölgy, hogy a fel nem használt mérföldeket jóváírják. Erre nem is számítottam.
11:30 - Lilla kezében ott a vonatjegy 89 EUR-ért. És kifizette az oda-vissza taxi utat, 70 EUR.
18:00 - megkezdődik az izgulás. Egy éjszakát fog Lilla a vonaton tölteni egyedül. Én rettenetesen izgulok, hogy el ne hagyjon semmit, ki ne rabolják éjszaka a vonaton. Már nem tudok nem izgulni. Megbeszéljük, hogy pénztárca, útlevél, mobil övtáskába, nadrág alá rejtve.
18:15 - Lilla úton Meidlingbe.
19:10 - A vonat ki van írva, jönni fog.
19:30 - Lilla a vonaton.
Az éjszaka folyamán még néhány sms. Folyamatos aggódás, hogy el ne aludjon.
Lilla telefonja 5:30-ra, az enyém 5:45 beállítva, hogy majd hívjam, hogy ébren van-e.
Szombat, hajnali 4 óra - Lilla tudósít, hogy már Velence. Ébren van.
5:45 - hívom, hogy ugye ébren van. Nem csöng ki! Irgalom Atyja ne hagyj, el. Ugye ébren van? Azért írok egy SMS-t.
5:50 - indulok az állomásra, közben jön SMS Lillától, hogy ébren van.
6:12 - utolsó SMS Lillától, hogy már látja az állomást és legelső kocsiban áll. Én is látom a vonatot.
Majdnem sírok.
Aztán leszáll a gyerek. Egyben. Értékei is megvannak.
Percekig öleljük egymást és ugrálunk az örömtől, hogy végre megérkezett.
7:30 - reggeli a szállodában.
8:30 - irány az autókölcsönző.
9:10 - megkezdjük az autós kirándulásunkat egy Smart-tal a toszkán tengerpartra.
.
.
.
Kedd délelőtt - Lilla e-mail-t ír a biztosítónak, a károkról, nevezetesen, hogy lett egy bónusz vonatjegyünk (89 EUR), egy bónusz taxi utunk (35 EUR) és van egy kifizetett, de fel nem használt szállodai éjszakája. Mellékeli a beszkennelt számlákat.
Kedd délután - jön a válasz, hogy a vonatjegyet és a taxit térítik. A szállodát sajna nem tudják. Küldje el a számlákat eredetiben.
Szerda délelőtt - a biztosítótól a hölgy kérdezi, hogy milyen számlaszámra utalja a pénzt.
Csütörtök délelőtt: a 124 EUR Lilla számláján.

Köszönjük az Europäischen Reiseversicherung AG-nek a végtelenül gyors és rugalmas ügyintézést!
Ezúton is maradunk további elégedett ügyfelük immáron 5 és fél éve!

* Hupikék Törpikék - Törperős - captain törp - feldogozás :-)

Levelek családomnak - Búcsú Szingapúrtól

Ezekkel a képekkel zárom közel 3 hetes szingapúri tudósításaimat.

Mi mással kezdhetném a válogatást,
mint ablakokkal és légkondival

Villogó zöld és a még hátralévő idő

Fa a magasban

Száradó ruhák és lámpaoszlop

Ennyire meleg van :-)

Buddha a falban

Kínai nevek - China Heritage Center

A híres kínai Moon Cake a leghíresebb üzletben

Pálmafák

Cannon Ball Tree (Ágyúgolyó fa) virága

Majom az út közepén

Levelek családomnak - Szingapúri utolsó munkanap

Tegnap este Reni megmentett a végső anyagi összeomlástól, mert ráért velem találkozni.
Így nem mentem el a műszaki áruházba.
Helyette a Takashimaya áruházban japán vacsit ettünk. Nagyon finom volt ez is.
Ma még rendesen dolgozom, majd elmegyek vacsizni a közeli büfé plázába (hokka center), mert csak este 23:05-kor indul a gépem, így ráérek a reptérre este 8 körül elindulni.
Holnap reggel 8:05-re leszek Bécsben. Röpke 15 óra. :-)

Nem lesz vizes az egész pláza az ernyőktől.
Praktikus zacsik a pláza bejáratánál.

No comment :-)

Indiai család az öbölnél

Levelek családomnak - Szingapúri meleg-hideg

A héten már nem vettem részt semmiféle kalandban részt. Szép csendesen peregnek a napok a hazautazásig. Annyi mindent csináltam már, hogy nem akarom elrontani és csakazértis még kalandokat, látnivalókat rászervezni az eddigiekre. Ne legyen az ember telhetetlen, mert a végén gyomorrontást kap. Azért persze nem ülök minden este ölbe tett kézzel a szállodában, tegnap este pl. moziban voltam. A Mindnight’s Children c. Indiai filmet néztem meg. Angolul. Érdekes volt. Kicsit művészfilm, de megérte elmenni, mert ezt a filmet valószínűleg Európában sohasem fogják levetíteni. Mint ahogyan a korábban látott kínai filmet sem. :-D

Még egy kicsit a melegről és hidegről akartam elmélkedni. Immáron sokadjára panaszkodom, hogy odakint hőség van, 34-35 fok. Éjszaka talán 26 fok, de ebből én nem sokat érzékelek.
Viszont épületeken belül MINDENHOL megy a légkondicionálás, ami, úgy érzésre 18-20 fok körüli hőmérsékletet csinál. De a buszok meg az MRT is hűtött. A sárga vonalon 3 megálló után az embert azt hiszi, hogy egy  fagyasztóládában ül. A hátizsákom mögé szoktam bebújni, ha ülök. :-)
Számtalanszor fordult már elő, hogy a szállodába belépve bepárásodott a szemüvegem, de fordítva is megesett már. A fényképezőgépet pl. nem is tudom azonnal használni, mondjuk úgy 400m-es távolságon belül, mert annyira hideg még, hogy folyton bepárásodik az objektíve. Várni kell, amíg átmelegszik.
Az is vicces, hogy az MRT-nél (500 m, 5 perc), amikor benyúlok a kártyámért a hátizsákomba, akkor olyan érzése van az embernek, mintha légkondi működne a táskájában.

Az irodában is hideg van. Kb. 2 óráig tart, mire annyira kihűlök, hogy fel kell vennem egy pulcsit. Néhány óra múlva a kollégák nagy része is pulóverben üldögél. Van egy kollégám, aki téli dzsekit vesz fel délutánra, mert annyira fázik az irodájában.
Ha bent vagyok egész nap, akkor este felé már szabályosan vágyódom ki a melegre, annyira átfagyok. Milyen már, hogy az ember vágyakozik a 34 fok után... Az utcán viszont vicces, hogy a szandálom még percekig hideget sugároz magából. Amikor megállok a jelzőlámpánál, szabályosan érzem a hideget a cipőmből kifelé áramlani. Érdekes érzés.

És még egy szösszenet az ablakokról. Az volt az érzésem, hogy valahogy mások, mint az európai ablakok. Pl. a keretük valószínűleg alumínuimból van. Az üvegtáblák pedig sötétbarna színűek, hogy visszaverjék a napsugárzást és a hőt. Amelyik lakásban nincs légkondi, ott egész nap nyitva vannak az ablakok. Majdnem biztos vagyok benne, hogy azok a fura rácsok a kiesést hivatottak megelőzni az állandóan nyitott ablakok miatt. És vannak eltolható ablakok is. Tény, hogy nekem még mindig nagyon tetszenek.

Mára már csak egy elektronikai áruház van hátra. Hősiesen küzdöttem ellene, hogy nem megyek oda be, de aztán győzött a kiváncsiság. Nem hinném, hogy valaha is jártam volna vagy járnék még egyszer akkora hatalmas elektronikai boltban, mint az. Így nem hagyom ki. :-)
www.simlimsquare.com.sg/

Levelek családomnak - Szingapúri buszpályaudvar

Már egyszer utaztam autóbusszal, de akkor nem egy buszpályaudvaron szálltam fel.
Tulajdonképpen semmi extra nincs a buszozásban a kártyahasználatot leszámítva.
Hanem az esőerdőbe a 157-es busz végállomásán szálltam fel, ami egy buszpályaudvar. Na, ez már izgalmasabb élmény.

Kapu rövidebb és hosszabb sorral

Megint nagyon érdekes a szingapúri szervezés. Az, hogy kapuk vannak, teljesen normális dolog. Az ember a központi kijelzőn leolvassa (ha nem tudja már fejből), hogy melyik kaputól és mikor indul a busza. És itt nem távolsági járatokról beszélünk, hiszen Szingapúr város és ország egyben is.
Majd az utazó egy kicsit körülnéz, megszemléli az iránymutató táblákat és már viszi is a lába a kapuja felé. Bámulatosan ki van táblázva minden. Biztosan otthon is pontosan így van, csak a helyismeret miatt már fel sem tűnik. Mondjuk nem emlékszem, hogy Bécsben valaha is eltévedtem volna a hiányos útbaigazítások miatt. És ott sem használok GPS-t!

A kapu már egy érdekes műfaj. Minden kaputól két busz indul, le is olvasható a tábláról. Majd az ember talál két sort, korlátok között. Már vártak emberek a buszra egy rövidebb és egy hosszabb sorban. Én kicsit távolabbról szemlélődtem, hogy talán a rövidebb sorba kellene beállni. De az miért rövidebb? Miért nem állnak oda mások is? További nézelődés után rájöttem, hogy csak egy sor vezet egy buszhoz. Ha netán rossz sorba áll be az ember, akkor csak kínlódva tud módosítani az elválasztó korlát miatt és mégis felvergődni a megfelelő járatra. Mindig rájövök, hogy nagyon hasznos néha csak úgy szemlélődni és utána cselekedni. Amúgy a földre is fel van festve, hogy melyik sor melyik járathoz vezet...

Ki melyik sorba áll

Még érdekesség, hogy az emberek nem az utcán várakoznak, hanem belül, a légkondicionált pályaudvaron. Az ajtó csak akkor nyílik ki, ha megjön a busz. A buszok között így nincs is mászkálás.
Amikor befutott a busz, még a 158-as jelzés szerepelt rajta az elektronikus kijelzőn. Kicsit meg is voltam ijedve, hogy na héló, hát ez nem az én buszom. De ekkor már bent álltam a sorban. Mikor az ajtóhoz értem, még egyszer ellenőriztem a feliratot, hátha mégis menekülnöm kell. De már 157-es szám állt a kijelzőn. Huhhh.

Kik és hányan tartózkodhatnak a buszon
3 iskolás+két felnőtt
És a többivel mi lesz?
Várnak a következő buszra?

Ha nem tudnád, hogyan kell utazni

És fényképeztem nektek mindenféle feliratot a buszban. Aranyos, ahogyan felsorolja a buszon tartózkodó személyek száma között az 1 db autóbuszvezetőt. OK, az automatizált metró után ez már nem is olyan egyértelmű. Tényleg, meg kellene keresni a táblát az MRT-n is. Ott vajon mi állhat?
Mivel legelöl ültem volt időm a kártyaleolvasót is megfigyelni. Folyamatosan kijelzi a megtett kilométerek számát, ami alapján az ember ki is tudná nézni a buszon található táblázatból, hogy mennyit is kellene fizetnie. Már ha ez érdekelné az embert. De ha egyszer el kell jutni A-ból B-be, hát fizetni kell érte. Hála a városvezetésnek vagy inkább az ország kormányának ez nem túl nagy összeg.

Megtett távolság a végállomástól

MRT viteldíjak

Az MRT kijáratoknál meg pár napja felfedeztem, hogy kijelentkezéskor kiírja a fizetendő összeget és a kártya aktuális egyenlegét a kijelző, ahová a kártyát érinti az ember. Eddig mindig odaballagtam a fizető automatához, hogy ellenőrizzem az egyenlegemet, de már napok óta nincs rá szükségem. Minden hazaérkezéskor pontosan tudom, hogy kell-e a k
ártyámra még pénzt tölteni.

Aztán még azt is kiderítettem, hogy a sárga és lila vonalak az automata szerelvényes vonalak. Pont az a kettő, amit – mondjuk úgy – napi rendszerességgel használok. A többi vonaton van metróvezető a szerelvényeken. De ott is ugyanúgy van ajtó a peronon és pontosan megáll a szerelvény az ajtóknál. Lehet, hogy azt automatika vezérli. Ezt már nem tudom. És ilyen módon a korábbi teóriáim a zárt peronról (hogy emberi vezérléssel nem tudna megállni pontosan a szerelvény illetve hogy az automata szerelvény nem tudna megállni, ha beesik) nem állják meg a helyüket.
Marad a „fő a biztonság” elv.

Bámulatos Szingapúr szervezettsége még mindig.

Levelek családomnak - Szingapúri MacRitchie Reservoir - videók

Fénykép, hogy el ne tévedjek

MacRitchie Reservoir

Szóval a tegnapi kirándulóhely pontos neve MacRitchie Reservoir.
A "reservoir" jelentése: tartály, víztartó, medence
1820 és 1870 között az őserdők nagy részét az ipari fellendülés miatt kivágták. A fákat  felhasználták és az így felszabadult területeken mezőgazdasági művelést folytattak.
1886-ra az őserdők mindösszesen 10%-a maradt meg.

Sétaút a parton

Hát nem gyönyörű?

1857-ben Tan Kim Seng 13.000 dollárt adományozott a város vízellátásának javítására, de rengeteg csúszás, az elnagyolt tervezés, a nem megfelelő építőanyagok hamarosan felemésztették a költségvetést. Új tervek készültek, melynek költségvetése elérte a 100.000 dollárt. Tangnek erre már nem volt pénze és a kaluttai helytartóság megtagadta a hiányzó összeg kipótlását. Tang 1864-es halálakor még sehol nem tartottak a befejezéssel.
1868-ra végül sikeresen befejeződött a tározó kialakítása, de a szivattyúkat és a vízhálózatot csak 1877-re tudták befejezni.
1891-ben kibővítették és a Thomson Road Reservoir nevet kapta 1907-ben.

Villámsújtotta faág

Cikkcakkos híd

Később megkapta a MacRitchie Reservoir nevet, a tervező és építő James MacRitchie mérnök után.
A tározóba a Kallang folyó vizét pumpálták, de a 13.000 m3-es napi vízhozam sem volt elég, hogy kiszolgálja a város vízfogyasztását. Hamarosan újabb tározók épültek, mint a  Lower Peirce Reservoir vagy a Seletar Reservoir.
Mint érdekesség, 1927-ben vízszolgáltatásról szóló egyezményt írtak alá Johor szultánjával. 1932-ben érkezett először víz Johorból.

Majomportré

Napozó gyík

A terület a bőséges vízellátottsága miatt természeti látványosságban is bővelkedik, a víztározó partján hatalmas, háborítatlan esőerdő burjánzik több mint 1 km2 területen. A területet számos kijelölt turistaút szeli át. A legrövidebb 3 km, a leghosszabb 11 km.
Természetesen itt is van "leg" látványosság, az HSBC Bank által finanszírozott 250m hosszú függőhíd, mely a terület két legmagasabb pontját a Bukit Pierce-t és Bukit Kalang-ot köti össze. (Én sajnos idáig nem jutottam el az eső miatt.)
Kedvelt helye a futóknak, tai-chi-zóknak, a kirándulóknak és természetesen a természet szerelmeseinek.

Felkúsztak a videóim is a youtube-ra.
Nézzétek sok szeretettel!

Óriás gyík, talán épp egy Monitor Lizard úszik a vízben. Sajnos nem jött ki a partra, bár lehet, hogy jobb is ez így...
http://youtu.be/-fSAH7rEqYw

Teknősbéka úszkál, előbb vagy 10 méterre, majd egészen a lábamnál, kb 2m-re. :-)
http://youtu.be/kCJeEAobuCs

Trópusi eső kezdete, még csendes stílusban.
http://youtu.be/ANR65T1QnBc

Trópusi eső, ha belelendül. Érdemes nézni, hogy szürkül el a táj és csökken a látótávolság. Meg van villám is és mennydörgés is rendesen a videóban. Félelmetes!
http://youtu.be/7im9rCHyDus

Majmok a fán. Ekkor pillantottam meg őket. A távolság még vagy 20 méter.
http://youtu.be/tc5ZctWa-E0

Majmok még mindig a fán. Közvetlenül alattuk álltam, kb. 5-8 méterre. A nyakam majd' kitört és a karom is iszonyat fáradt. Nem volt könnyű feladat, ráadásul a gyalogosút kellős közepén álltam. Úgy kerülgettek. :-)
http://youtu.be/YZiS8ez9GFI

Majmok immár a földön. Érdemes megnézni, ahogyan a gyalogosok közvetlen mellettük haladnak el.
Sajnos a tegtutibb videóm nem sikerült. Amikor én is elhaladok közöttük. A nadrágom majdnem súrolta az egyik majom hátát... Mozgás közben megnyomtam egy gombot a gépen, mire a felvétel leállt. Én meg nem néztem vissza, hogy sikerült-e. Öreg hiba. :-(
http://youtu.be/5hpJzpPSvlc

Majom a háztetőn eszi a narancssárga valamit a kertből.
http://youtu.be/bmuEUE8G960

Néha nem voltam benne biztos, hogy mi fog történni, ezért a bizonytalanság egy pár helyen.