2015. február 20., péntek

Utolsó bejegyzés Indiából

Itt már szombat van és még van egy órám, hogy elinduljak a szállodából.

Megvolt az utolsó kemény munkanap.
És az utolsó ebéd is.
Jobb szerettem volna ezt az ebédet a kantinban elkölteni a közvetlen kollégákkal, de a vezetés úgy döntött, hogy elvisz ebédelni. Kicsit kaotikusra sikerült.
Az india férfiak nem állnak a szervezés csúcsán. Főleg nem 5 férfi.
Kitalálták, hogy autóval megyünk valahová. Nem túl messzire, csak annyira, hogy autóval kelljen menni. Mindezt egyetlen autóval megvalósítva. Egy Maruti hátsó ülésén 4 középkorú férfi szorongott. De úgy élvezték az egészet, mint a gyerekek. Készültek szelfik is, ahogyan 6-an ülünk egy 5 személyes autóban. :-)
Minden gond nélkül megérkeztünk az étteremhez, ami egy bevásárlóközpontban volt.
Godoltam, ha már plázában ebédelünk, felvetem az az ötletet, hogy szeretnék valami édességet vinni a kollégáimnak. Na, azt a tanácskozást, ami akkor elkezdődött. Van ilyen bolt, nincs ilyen bolt, a plázán kívül van, de jobbra, nem inkább balra. Elátkoztam magamban az egész ötletet pillanatok alatt.
Az étteremnél is várakozni kellett. Na, ez is összezavarta őket. Keressünk egy másik helyet inkább? - dilemmáztak.
Ketten gyorsan elszaladtak megnézni egy másik helyet. Mire visszaértek, hogy a másik az nem is olyan jó hely, addigra kaptunk asztalt.
Svédasztalos ebéd volt, senki ne akarja kérdezni, hogy mit ettem. Mindent, amire rámutattak, hogy az finom.
Desszertet is kellett ennem, méghozzá sárgarépás, ghi-s (finomított vaj) masszát. Nagyon finom volt!
Utána jött az édességbolt keresés. Jobbra, nem balra. Hátra, nem előre. Ketten kitalálták, hogy ők inkább gyalog mennek vissza. Nem voltunk messzebb, mint 1,5 km. OK.
Két kollégával útnak indultunk az édességbolt felé.
Nem részletezem, de végül megtaláltuk. Vettem is valami édességet, de ismét ne kérdezzétek, hogy mit. Tipikus india édesség. Tulajdonképpen nagyon finom, de azt hiszem, hogy egy falatnál nagyobb dózisban halálos. :-) Még vettem mellé egy doboz kekszet is, mert egyáltalán nem biztos, hogy be merem majd vinni a kollégáknak. A kekszet viszont igen. :-)
Az irodába vissza út is kalandosra sikerült. Hívták az autós kollégát, hogy jöhet értünk. Míg rá vártunk, megérkezett a két gyalogló kolléga is. Hogy hogy sikerült mögöttünk maradniuk, azt nem igazán értem. Az autóba végül csak két kolléga szállt be, egy az engem kisérő páros és egy a gyalogos páros tagja volt. Tudja valaki követni? :-) Én akkor döntöttem úgy, hogy inkább a környéket figyelem, mint hogy megpróbáljam a kollégák cselekedeteit követni. :-)

Sajnos az egész ebédeléssel elment vagy 2,5 óra a délutánból és kicsit mérgelődtem, hogy a drága időt elpazaroltuk. Még annyi tanítani valóm lett volna.

Elindulásom előtt összehívták a kis csapatot, akiket oktattam és nagy kézrázások közepette kaptam egy gyönyörű faragott elefántot.

Aztán elindultam utolsó utamra a szállodába. A három kolléga, akikkel már egy éve együtt dolgozom hihetetlenül aranyos volt. Lekisértek az autóig és ott állt a 3 felnőtt férfi integetve. Nagyon megható volt.

És megvolt az utolsó vásárlás is a Phoenix Mall-ban. Este 8 órától 10 óráig. :-)

Nem maradt el természetesen az utolós izgalom sem, konkrétan szatyrokkal állni a főút mellett egy csomó indiai férfi között este 10 órakor zajban, porban. 10 órára kértem az autót a plázához, de 10 óra 7 perckor még nem volt ott. Ekkor már 17 perce vártam az út szélén és tisztességes pánikba estem. A pláza bezárt 10 órakor, mi van ha még el sem indultak értem, mert elfelejtettek. Akkor még újabb 25 percet kell várnom. Végső kétségbeesésemben felhívtam a szállodát és az itt tartózkodásom alatt először komolyan reklamáltam. Belekiabáltam a telefonba, hogy tulajdonképpen nem hallok semmit, de nem túl vicces dolog este 10 órakor az út szélén ácsorogni. A nagy zajban a választ nem is nagyon hallottam, csak remélni tudtam, hogy intézkednek. Mire befejeztem a részemről egyoldalú beszélgetést fékezett is a szálloda autója előttem.
Vicces volt, hogy a sötétség és a pánik ellenére felismertem a sofőrt, hogy már utaztam vele valamelyik nap. Természetesen nem az a sofőr jött értem, aki idehozott és erősen fogadkozott, hogy ő fog értem jönni. De ezen már nem akadtam fent. Ez nem az a hely, ahol bámi is úgy történik, ahogyan az ember jól kigondolja.

Hazajövet a recepciónál megálltam, hogy rendezzem a számlámat. És lássatok csodát, minden flottul ment. A számla jó cégnévre volt kiállítva, nem számoltak el több fuvart és étel fogyasztást, mint amit ténylegesen volt (a napi kétszeri munkás fuvart az itteni vendéglátóim fizettés és komoly aggodalmaim voltak, hogy mindegyik ott lesz a számlámon). A várakozásommal ellentétben nem volt szükség reklamációra. Na, ez is tipikus példa, hogy nem úgy történt, mint ahogyan azt az ember várná. :-)

Még van 45 percem az indulásig, azt hiszem, hogy azt már csendes meditálással fogom tölteni.
Majd következik még 3 fárasztó óra a gép indulásáig. Helyi idő szerint 4 óra 15 perckor fog felszállni.
Szerintem a felszállás utáni első lehetséges pillanatban a fejemre fogom rántani a takarót, hogy végre aludhassak.

Megint jó kis kaland volt, egészen belerázódtam az itteni életbe, megszoktam mindazt, amit megszokhatatlannak hittem. Élveztem az ételeket, amiről mindenki úgy gondolja, hogy élvezhetetlenek (helyi és sok külföldi egyaránt). Átgyúrtam egy kicsit az itteni kollégákat, ahogyan ők is gyúrtak rajtam egy kicsit, de végül is senkinek nem fájt. Megtaláltam hozzájuk a kulcsot, amiért elsősorban idejöttem. Két hét alatt számtalan kérdésemre választ kaptam, amiken eddig csak bosszankodtunk a távolból.
És legfőképpen nagyon sokat nevettünk.
Kicsit hiányozni fog India a maga szélsőségeivel, a távolságokkal, a porral, a furcsa közlekedési stílussal, a kaotkius szervezéssel, a hihetlen lassú pénztárakkal, a reggelente munkába hömpölygő tömeggel. Tagadhatatlanul kitörölhetetlen nyomot hagyott a lelkemben. És nem rosszat!

2015. február 19., csütörtök

Még egy kis ez+az

Hotel szobám
Utolsó előtti munkanapom.
És igeeeen! Ma később jöttem, így már kiszolgáltak a kávés standon, bár szerintem még nem volt nyitva hivatalosan. De a fiú emlékezett rám, meg arra is, hogy milyen kávét csinált nekem két napja. Újra megkaptam a reggeli dopping adagomat.
Hozzáteszem, hogy az irodában 11 óra előtt nincs élet. A legtöbb ember későn jön és későn is megy haza. Én is fél 11-re jöttem.


Tegnap meg kilakoltattak az üvegkalickából, ahol már két hete ülök. A kollégáknak kellett megbeszélés céljából. (Azt már nem is mondom, hogy fél órára kérték el, de két és fél óra lett belőle...). Kiültem az open office részre az egyik boxba és élveztem, hogy én is egy vagyok a kollégák közül. Nem is volt olyan rossz. Én jól bírom az open office monoton zaját. Sokkal jobban kedvele, mint amikor össze vagyok zárva másik két emberrel 20 nm-re. Többször dolgoztam ilyen munkakörülmények között és mindig sikerül saját kis burkot húznom magam köré, amiben teljesen hermetikusan ki tudom zárni a külvilág minden zaját. Viszont szeretem azt is, hogy amikor kibukkanok a burokból, akkor lehet nézelődni. Látom ahogyan mások jönnek-mennek, körbeállnak egy-egy kollégát és közösen dolgoznak vagy figyelem ahogyan a lányok távozás előtt frizurát váltanak. Az addig kiengedett hajukat összefogják. Hallom ahogyan a beosztottak "igen uram" végszóval távoznak a főnök színe elől. Jobb szeretek kint ülni, mint a kalickában. Mindjárt összecsomagolok és visszaülök a csatatérre. Itt nagyon magányos vagyok.

De tegnap este aranyos dolog is történt este felé. Még mindig a boxban ültem és dolgoztam, amikor jött a két felszolgáló fiú a szokásos megszeppen arcával, hogy hozhatjuk a madam kávéját? Annyira cukik voltak, ahogyan megtaláltak. Gondolom a kalickában értekezők mondták meg nekik, hogy merre is ül a madam. :-)

Kantin a tetőn
Délutánonként fel szoktam menni a fiatal kollégákkal kávézni a kantinba. Ez a nap fénypontja, mert ilyenkor cserélünk tapasztalatokat az országainkról. Az elején én kérdeztem, most meg már ők érdeklődnek, hogy ez vagy az hogyan van nálunk. Sokat beszélünk a családi viszonyokról, a nők helyzetéről, a szülő-gyerek kapcsolatról. Ők tejes teát isznak, én meg kávét. És mindig hoznak valami ennivalót is, amit feltétlenül meg kell kóstolnom.

Dosa fűszerezése
A délutáni kávé meg erős, mint a lórúgás. Egy termoszból töltik pohárba, majd a tejhab készítés soha nem látott módszere következik. Egy alumínium edényből forró tejet mernek merőkanállal és kb. szemmagasságból csorgatják a pohárba. Így lesz tejhab a kávém tetején.

A hüvelyk-, mutató- és középső ujjam igen erős narancs színben pompázik. Tegnap dosa-t ettem ebédre és nem szűkölködtek a fűszerezésével. Mivel csak kanalat kaptam hozzá és azzal nem lehet palacsinta jellegű (de annál kicsit szárazabb) töltött tésztát enni, így nem maradt más, mint kézzel evés. :-)

2015. február 18., szerda

A hét amikor úgy tűnik, hogy már nem történik semmi izgalmas

Indiában nem szokás egymásnak köszönni.
A munkahelyen a folyosón senki nem köszön a másiknak. Helységből kilépve sem köszönnek az emberek, de ugyanígy belépve sem köszöntik egymást az emberek.
Még a boltban sem szokás köszöngetni egymásnak. Én állandóan köszöngetek mindenkinek, ezt sajnos nem tudtam eddig még levetkőzni, de igazából nem is nagyon akarom. Legyen elég a pontatlanság, a kaotikus közlekedés, a csípős ételek elviselése. :-)

A nőkkel szemben egyáltalán nem előzékenyek. Simán kimennek többen is az ajtón előttem, ilyen szempontból nem jelentek számukra semmit.
Ha mégis előzékenyek, akkor azt csakis a vendég mivoltomnak köszönhetem vagy olyan személy udvarias velem, aki Indián kívül tanult.

Ha tüsszent valaki, akkor nem harsan fel kórusban az „Egészségedre” csatakiáltás. Tudomást sem vesznek róla a többiek.

Munkahelyen a „Yes, Sir” gyakran elhangzik a fiatalabb, rangban lejjebb állók szájából.

És meg kell hagyni, hogy az indiaiak tényleg nagyon figyelmesek a vendéggel. Értem is megtennének mindent.
Délben a csillagokat is elém tálalnák, nagyon lelkesek, hogy mit kóstoljak meg.
Esténként, 6 óra felé a két közvetlen kollégámmal fel szoktunk menni kávézni a kantinba a tetőre. Folyton etetnek valamivel. Tegnap előtt sütit ettem, tegnap hagymát rizslisztben sütve. Igazi indiai „finger food” volt. Már mára is megvan, hogy mit kell ebédre megkóstolnom.

Tegnap gyalog mentem be a munkahelyemre. Kb. 3-4 km és 50 percig tartott. Nagyon élveztem, mert kicsit másképp láttam az utat, mint az autóból. Az út egynegyedében nincs kövezett járda, a porban kell gyalogolni. Ezt leszámítva nagyon kellemes volt az út. Egyetlen dolog miatt aggódtam csak, hogy nagyon tűzött a nap, de végül nem égtem le.
Viszont láthattam közelebbről a limonádé árus gurulós kocsiját és hogy hogyan készül a frissítő. Előbb meghámozzák az apró, zöld citromokat, majd egy húsdarálóhoz hasonlós szerkezettel ledarálják. Ezen a ponton átkoztam magam, hogy nem hoztam az útra vizet...
Mire beértem majd elepedtem valami hideg innivalóért (hosszú volt az az 50 perc a 32 fokos melegben).
A campus területén van eg Café Coffee Day nevű szabadtéri kávézó. Úgy gondoltam, hogy ennyi séta után igazán kiérdemlek egy jó kis kávét. Kértem egy hideg kávét jég nélkül (és szorosan lezártam az agyam higiéniáért felelős paranoid részét). A kávét rendes presszógépen főzte le a fiú. A tejet viszont csinos papírtasakban vette elő a mélyhűtőből. Engedett rá egy kis meleg vizet, majd egy nagy késsel kettévágta és a két felet a csomagolásból kicsúsztatva beledobta a turmixgépbe. Hozzáadta a kávét, meg egy kis cukrot, összeturmixolta és a végén kaptam egy mennyei hideg kávét csokiszósszal a tetején.
Ja, és a kávé 90 rúpia volt, ami kb. 1,3 EUR.

Elhatároztam, hogy ma a főkapunál fogok kiszállni az autóból, mert akkor megint elsétálhatok a kávézó előtt és vehetek magamnak egy újabb finom kávét. Különben az autó elsuhan a kávézó előtt és vissza már nem fogok menni, ha már egyszer kirakott az iroda bejárata előtt.

Ui: majdnem minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Kiszálltam a főkapunál és sétáltam. De a kávézó még nem volt nyitva. 10 óra előtt 10 perccel még korán volt. Ennyit a mai kávéról. :-(

2015. február 16., hétfő

Néhány fotó



Vasárnap délután a szálloda második emeletén

Valentin-nap a tetőteraszon

Kilátás a tetőteraszról
Kilátás tehenekkel

Szombat délután a pláza előtt

Város a városban - komplett lakópark medencével, boltokkal
A lakópark egy háza

Csaptelepek a fürdőszobámban. Lehet zuhany alá állni (mennyezeti), lehet kézi zuhanyozni és lehet kádban pacsálni

Kedvencem a teherautókon - Dudálj!

Reggeli forgalom - a sáv nem létező fogalom Indiában

Autóbusz közelről

Kilátás az irodából

2015. február 15., vasárnap

Krikett és reklámok

Ma krikett mérkőzés tartotta lázban Indiát. Még az indiai Google nyitó oldala is ezzel foglalkozott.
Ma bármerre is jártam a szállodában, minden alkalmazott és krikett értő vendég a mérkőzést nézte.
Én is néztem egy darabig, de egy kukkot nem értettem belőle. Ami nekem átjött az az, hogy egy bonyolult és hihetetlen lassú játék. Természetesen elolvastam a játékszabályokat, de még így sem volt teljesen világos, hogy mikor mi történik.
Egyébként India és Pakisztán kínlódtak egymásal a pályán. Nem tartottam különösebben érdekfeszítőnek, mert ez nem egy pörgős csapatjáték Kicsit hasonlít a baseball-hoz, de csak kicsit. Van, hogy egy mérkőzés 7 órán keresztül is eltarthat, de ma már vannak villám összecsapások is, ezek csak 4 órán át tartanak. :-)

Viszont két épp nem történés között reklámokat adtak, aminek én különösen örültem.
Mert nagyon szeretem külföldön a reklámokat nézni. Még akkor is, ha nem értem a nyelvet.
Minden indiai reklámban a férfi a főszereplő.
A legtöbb reklámban szerepel nő, de csakis mint mellékszereplő. Ha netán mégis nő a főszereplő, akkor főz.
A mellékszereplő nők rendszeresen nagyon értelmesek, pl. ott van az okos lánytestvér, aki segít a fiútestvérnek, hogy hogyan szerezzen örömet az apának. Miután az apa nagyon boldog, mert a fia meglepte (pl. megtisztította a szemüvegét), a fiú titokban köszönetet mutat a kanapén rejtőző testvérének, aki még jobban lehúzódik, hogy az apa ne vegye észre. Szóval itt is érvényes a mondás, hogy minden sikeres férfi mögött ott áll egy nő.

Van egy másik bugyuta reklám is, ami szervesen kapcsolódik a krikett őrülethet Indiában. Egy soványnak épp nem mondható pasi jön haza mobillal a kezében és épp azt gyakorolja, hogy hogyan kell eldobni a krikett labdát a telefonon futó mobil alkalmazás segítségével. A jobb kezében van valami tárgy, amit belépéskor sikeresen a feleségéhez vág. Az asszony csak pislog, mint a béka, mert az arcán folyik le valami trutyi a hozzávágott izéből (nem tudtam megállapítani, hogy mi volt az).
Nem tetszett a reklám egyáltalán.

Sok reklámban kap főszerepet az apa-fiú viszony, még akkor is, ha épp egy mobil alkalmazást akarnak bemutatni.

Indiában hódít az online vásárlás, ami érthető is, hiszen ki a csuda fog órákat utazni, hogy a város másik végében lévő plázában vásároljon, mert ott szerezhető be az, amire épp vágyna a család. Itt nem úgy van, mint Budapesten, hogy az egyik hétvégén az Árkádban vásárolunk, a másik hétvégén meg az Alle-ban.
Szóval az online vásárláshoz járnak mindenféle alkalmazások is, ezeket pedig reklámozni kell.

Sőt, láttam egy érdekeset pénteken. A cég, akiknél dolgozom egy mini expót rendezett saját magának és a partnereinek egy másik telephelyen. Engem is elvittek oda késő délután, hogy megmutassák mennyi mindennel foglalkoznak (a cégről annyit, hogy Bangalore-ban 15.000 alkalmazottjuk van, India szerte pedig összesen 60.000 dolgoznak.)
Szóval mutattak egy alkalmazást, amit a vásárlóknak adnak bizonyos üzletek. Ha regisztrál náluk a vevő, letöltheti az alkalmazást a telefonjára. Így az üzlet pontosan tudja, hogy a vevő milyen termékeket vásárolt nemrégiben, vagy milyen termékek érdekelhetik. Amint belép az üzletbe, az eladó máris siet hozzá a testreszabott ajánlatokkal.
Egyébként alkalmazás nélkül is teljesen általános, hogy az ember nem vásárolgat csak úgy magában az üzletben. Ha kicsi a bolt, akkor biztos, hogy nem tudsz szó nélkül nézelődni. Ha nagyobb, olyan C&A jellegű, akkor már jobban magadra tudsz maradni, de előbb-utóbb abban az üzletben is szerzel árnyékot magad mögé. Én mindkét ilyen boltban kaptam követőt egy jó 30 perc elteltével. Meg is dolgoztattam őket.:-)

Ui: Mindig azt hiszem, hogy már nem tudok miről írni, aztán kiderül, hogy dehogyisnem. De lassan tényleg elfogyni látszanak a témák. A második hét egy ilyen úton arról szól, hogy rendesen asszimilálódva élem a helyiek dolgos hétköznapjait. Sok meglepetés már nem szokott érni. Ezen a héten szoktam felhasználni az előző héten tanult ismereteimet és egy pár dolgot személyesen is kipróbálni a helyi valóságban.

Víz és higiénia

Indiában a turista 1. számú szabálya, ne igyál csapvizet, de még a szádba se igen vedd.

A jó minőségű ivóvíz Indiában ismeretlen fogalom, csak megfelelő minőségű vízről és nem ivóvízről beszélhetünk. De arról sem mindehol.
Természetesen a csapvíz tisztított, átlátszó színe van és szagtalan. Hogy az íze milyen, azt ugye nem tudom a fenti szabály miatt.
Amit tudok, hogy rettenetesen szárítja a bőrt.
Fogyasztásra meg azért nem ajánlott a turista számára, mert a tisztítása ellenére lehetnek benne olyan baktériumok, amit egy külföldi, edzetlen gyomor nem bír.
A betegségem megkettőzte az éberségemet és próbálom minimális csökkenteni a vízzel való interakciót, mint pl.
- nem mosok csapvízben fogat. A szállodában adnak naponta 2 vagy 3 üveg félliteres ásványvizet. Rászoktam arra, hogy mindenhol mindenféle vizet elteszek tartalékba. Ha nem fogy el egy üveg víz a szobámban, akkor azt elteszem a bőröndbe, hogy mindenképpen pótolja a szobaszervíz. Ha az irodába marad bontatlan víz a nap végére, akkor azt elhozom. Mert a víz nagy kincs és sosem tudhatja a madam, hogy mikor jön jól neki. A beteges napomon pl. teljesen jól jöttek a dugi tartalékok. Természetesen nem lehetetlen vízhez jutni a szállodában, de én utálok kérni bármit is. Ugyanakkor fürdésnél nagyon nehéz elkerülni, hogy ne csorogjon végig a víz az arcodon, érintve a szád környékét is. Szorosan összeszorított szájjal szoktam hajat és arcot mosni, utána meg azonnal törlöm az arcomat. De a fogmosásnál is akad gondom. A fogkefémet nem igazán tudom alaposan kiöblíteni csapvíz nélkül, tehát szájat palackozott vízzel öblítek, fogkefét meg a csapból. És csak reménykedem, hogy a következő fogmosásig a szárazságot semmiféle izé nem éli túl. És igyeksezm a pohárhasználatot is kerülni bárhol. Üvegből vagy dobozból iszom, bár néha nem tudom, hogy melyik a higiénikusabb. A Cola-t fémdobozból vagy pohárból inni.. Komoly dilemmák ezek ezen utazásom során. OK, természetesen nem fogok meghalni a víztől, de aki egyszer megégette magát a tűzzel, az nem akar többet semmiféle vízzel, étellel játszani.
- kerüld a gyümölcsöt, főleg ne edd héjjasan őket. Mert ugye csapvízben mosnád meg az almát, amit bekészítettek az asztalodra. Ha mégsem, akkor annyi ivóvvíz azért nem áll rendelkezésedre, hogy alaposan meg tudd mosni. Ugyanez vonatkozik a zöldségre is. Igazából jobb, ha minden nyers dolog tiltólistára kerül, mert a kést is vízben mosták el, amit a szeleteléshez használnak, ki tudja, hogy egyáltalán megmosták-e a gyümölcsöt, aztán ott a vágódeszka is, amiről tudjuk, hogy a legpiszkosabb eszköze a konyhának, még otthon a saját konyhánkban is. Ily módon az összes nyers gyümölcslé is tiltólistára kerül. Ez a legnehezebb része az itt tartózkodásnak. Már nagyon hiányzik mindenféle gyümölcs és zöldség. (Lehet, hogy rántott hús helyett inkább ilyesmivel várjatok?)
- az étkezés előtti kézmosás is lehet kétes értékű, főleg, ha a kezedet is akarod használni. Ezért van mindig fertőtlenítő kendő a zsebemben. (Külön hála a Lysoform Desinfektions-Tuch-ért a DM-nek. Ezek ugyanis egyesével csomagolt kendők, könnyű őket zsebre tenni.)

Persze a héten többször is összeszaladt a szemöldököm, amikor rájöttem, hogy a vizes higiéniát teljes mértékben lehetetlen betartani. A menzán a kanalakat vízben tárolják. Puff neki! Ilyenkor az ember méricskélheti a kezét vagy a kanalat, hogy melyiket szeretné inkább a szájába dugdosni.

Természetesen a víz paranoiát én most egész magas fokon űzöm (olyan vagyok, mint egy vízfelismerő szoftver, pirosan villog minden tárgy a szemem előtt, ami vízzel érintkezhetett és az én szám környékéhez lehet majd valami köze). Bár napról-napra enyhül az aggódásom, mert kezdek rájönni, hogy a víz ott van mindehol és már egy hete szedek gyógyszereket, tehát semmi nem szól amellett, hogy ismét beteg legyek.

A kantinban a tálca leadó helyen van kézmosási lehetőség. A fal körbe van rakva mosdókagylókkal. Mindenki szájat öblít és kezet mos. Én nem. Én majd odalent a női mosdóban mosok kezet.
Bekukantottam a tálca viszaadó helyiségbe. Nem kellett volna. Tudom, hogy nem a legszebb helye egy menzának, de a disznóól különb hely. Az egész helység úszik az összeöntött maradékban. Ilyet még nem láttam.

Egyéb higiénia.
 A mosdókban néha nagyon fura szag van. Ugyanis a kagylókba fehér golyókat dobnak bele, az árasztja az érdekes szagot.
A WC-ben az öblítésre használt víz kicsit sárgás-vöröses. Nem tudtam megfejteni, hogy az valamiféle tisztítatlan víz vagy fertőtlenítőt tartalmaz.
Itt sem dobják a papírt a WC-be, mellette gyűjtik.
Nincs WC kefe (még a szállodai fürdőszobámban sincs). Viszont van a falra szerelve egy kézi zuhany. És minden WC fülkének központi lefolyója is van. Nem mertem még a gyakorlati hasznáról érdeklődni és ez a téma biztosan ki fog maradni az ebéd melletti beszélgetésekből. :-)

Nyilvános helyen mosdót nem használtam, arról nem tudok beszámolni.
Az utazások során olyan vagyok, mint a teve. Sosem értem, hogy ilyenkor hová tudja raktározni a szervezetem a vizet, de tegnap is képes voltam a plázában az 5 órát pisilés nélkül eltölteni. Pedig délelőtt ittam rendesen a szállodában.

2015. február 14., szombat

Szombati vásárlás

Szombat lévén nem volt ma más dolgom, mint shoppingolni.

Van a közelben egy nagy pláza vagy ahogyan itt mondják, "Mall". Phoenix Marketcity névre hallgat.
Hatalmas. Legalább 4 szintes. És minden van benne. Ami nincs az nem is létezik.

Gondoltam 10 órakor elindulok shoppingolni, de még jó, hogy megnéztem, hogy mikor nyit. 11 órakor. Így még foglalkoztam mindenfélével délelőtt és 12 után indultam csak el.
A recepción rutinosan kértem egy autót. Nem igazán taxik ezek, a szálloda üzemelteti őket saját sofőrrel. Mondtam hová megyek. Kérdezték, hogy majd haza is hozzanak-e. Természetesen, de még nem tudom, hogy mikor végzek. Semmi baj, 15 perccel a vásárlás befejezés előtt telefonáljak, itt a névjegykártya. Jön majd valaki értem.
Itt rándult csomóba a gyomrom, hogy hogyan fogom én majd megtalálni az értem jövő autót, de igyekeztem nem erre gondolni, hiszen sok órás vásárlás vár rám. Ráérek izgulni később.
Természetesen már megnéztem előre, hogy milyen boltok is lesznek a bevásárlóközpontban. :-)

15 perc alatt ott is voltam. Megegyeztem a sofőrrel, hogy majd ott várakozok, ahol kiteszik az utasokat, bár azt nem lehet tudni, hogy majd ki jön értem.

Délután 1 órakor alig voltak az üzletközpontban. Módszeresen benéztem a boltokba és módszeresen nem vásároltam semmit. Előbb a választékot mértem fel. Miután körbejártam 3 szintet, visszatértem két nagyon ígéretesnek látszó boltba vásárolni, ahol kifejezetten india női viseletet árultak. Végül magamnak csak egy nadrágot vettem, mert sajnos vagy nem volt rám méretben, amit szerettem volna vagy nagyon indiai ruhadarab volt, ami jó lett volna vagy nem tetszett mégsem a fazonja.
Iszonyatos színorgia van egy női ruhaboltban. Kedvencem lett a narancs szín. De gyönyörű türkiz (zöld és kék), mályva, bordó és sárga színeket is láttam. Egy óra válogatás után teljesen lefárad az ember agya. Ugrál egyik darabtól a másikig, hogy atyaég ez még gyönyörűbb, mint a másik. Meg amaz ott! Na, az a legszebb. Nem, nem is az, hanem amaz.
A lányoknak sikerült néhány szép darabot beszerezni. Nagyon sajnlom, hogy nincsenek itt, mert a ruhák is nagyon olcsók és biztos sokkal többet tudtak volna vásárolni, mint én.
Az árakról:
Egy nadrág 900-1.000 rúpia.
Egy rövid felső (Kurta) 300-400 rúpia.
A hosszabb kurta 600-700 rúpia.
Egy ruha 700-1.000 rúpia.
A legginsek 300 rúpia körül vannak.
Európai stílusú viseletet nem is néztem, mert azt otthon is tudok venni.
Az india nők testhez simuló nadrágot viselnek, amelyek a szivárvány minden színében kaphatók. Erre vesznek vagy hosszú ruhát vagy hosszabb kurta-t (kb. combközépig érő általában lefelé bővülő ingszerű felsőruházat).
Ha nadrágot viselnek, akkor az is mindig nagyon feszes, de ehhez már rövidebb kurta-t vagy tunikát vesznek fel.
Vannnak palazzo, vagyis lefelé bővülő nadrágjaik, az én nagy kedvenceim.
Minden ruhadarab mintás, egyszínű semmiből sincs. Minimum valami hímzés van rajta, ha maga az anyag nem mintás.
Az anyagok nagyon vékonyak, már már átlátszóak is vannak köztük (főleg a citromsárga darabok).
Most van a tél végi nagy leárazás, így az egyik pénztárnál majdnem sírva közölte velem a kis hölgy, hogy semmire nincs kedvezmény, amit vettem. Sebaj, mondtam, így is jó lesz. Nem vallottam be, hogy ez így is töredéke annak, amit otthon fizettem volna ennyi holmiért.

Természetesen a vásárlás során sem maradtak el az érdekes élmények.
Az üzletközpont bejáratánál van csipogós kapu, ami mindig csipog, plusz van táska megnézés is, amikor is a hátizsákom mindösszesen egyetlen rekeszébe pillantottak bele.
Az üzletek bejáratánál mindenhol van biztonsági őr. Üzlete válogatja, hogy mennyire tolerálják a hátizsákot, nagyobb táskát. Két helyen is a biztonsági őr vigyázott a táskámra teljesen hivatalosan, biléta ellenében, amíg nézelődtem. De az egyik üzletben be kellett adnom a megőrzőbe az üzleten belül.

Kijönni sem egyszerű az üzletből.
Az ember fizet, megkapja az üzlet emblémájával ellátott zacsiját, majd gyanútlanul sétál kifelé. Fél lábával kilépve az üzletből felharsan az elnézést madam kiáltás. Igazából nem is hallja a madam, valami 8. érzék állítja meg. Sosem tudtam megfejteni, hogy hogyan a csudában hallottam meg. Szóval a madam riadtan megáll. Szigorú arcok elkérik a blokkot. Hol lepecsételik, hol kilyukasztják, de valamit tenni kell vele. Olyan nincs, hogy a vevő csak úgy kisétál. Lássa a madam, hogy kérem itt mindenki szorgalmasan végzi a munkáját.

Amúgy a fizetés iszonyat lassú. Mindenki mindennel foglalkozik, csak a vevővel nem. A végén már a kasszánál várakozás borított ki a leginkább. Nem azért, mert hosszú volt a sor, hanem mert rendszerint egyetlen ember fizetett előttem, majd én következtem, de az egész legalább 10 percet vett mindig igénybe.

Végül 4 órát töltöttem vásárlással. A hab a tortán a hipermarket volt. Imádom a hipermarketeket. Végigjártam módszeresen és megnéztem mindent. Nem is tudom leírni, hogy mi mindent láttam, de nagyon jó volt. Majdnem vettem egy kiló basmati rizst, de végül visszatettem. Otthon az utcánk végén van indiai bolt, rizs ott is van. És a repülőtéren hátha kiszedik a bőröndből. De azért vettem ezt-azt.
Vettem egy kis zacskó Lay's chipset is. Indiai fűszerezésű (India's Magic Masala). Természetesen iszonyatosan csípős. Épp ezt ropgtatom, míg ezt a posztot írom. Határozottan India íze van. :-)

A mall 4 óra után egy csapásra megtelt. Én fél 6-kor éreztem úgy, hogy most már elég volt, elfáradtam és lemerült az agyam is. Leültem egy padra, hogy hívjam a szállodát, hogy jöhet a sofőr értem. Ekkor realizáltam, hogy iszonyat hangzavar uralkodik a bevásárlóközpontban, nem hallottam a vonal túlsó felén beszélő embert. Gyorsan bontotta a hívást és kimentem a pláza elé telefonálni. Komolyan mondom, hogy az utcán nagyobb csend volt. Épp a telefont halásztam ki a zsebemből, amikor is megszólalt. A szállodából hívtak vissza. Milyen kedvesek!
Elmondtam, hogy szeretnék hazamenni. Ígérték, hogy az autó hamarosan itt lesz értem. Mondtam, hogy ott várok majd, ahol kiteszik az utasokat.
Kb. 25 percet vártam, nem mertem elmozdulni a helyemről. Közben taxik, mindenféle autók jöttek-mentek. 20 perc után pánikba estem, hogy hogyan a csudából fogom tudni, hogy ki jön értem és hogy jó autóba szállok-e be. Kitaláltam, hogy ha valaki be akar szállítani az autójába, akkor kérek majd tőle valami hivatalos papírt. Mert a hotel autóin nincs semmi különleges jelzés. Néhány sofőr egyenruhában van, de nem mindegyik.
Meg kell mondanom, hogy a kutya nem törődött velem. Egyetlen taxis sem akarta, hogy beszálljak az autójába. Aztán jött egy autó, amiből a sofőr nagyon nézett mosolyogva. Láttam, hogy egyenruhában van, olyanban mint a szállodai sofőröké. Kiszólt az ablakon hogy Hotel Zuri? Igen, mondtam. Majd megmondta a szobám számát is. Megtörtént a beazonosítás, ami miatt annyira izgultam. Elnézést kért, ha sokat kellett várnom, de a forgaolom... Igen, várakozás közben magam is láthattam, hogy iszonyatos forgalom volt az utakon. Éljen a Valentin-nap.

Szóval miden jó, ha a vége jó.

Ui: rajtam kívül még kb. 6 európai ember volt a plázában. Rendszeresen beléjük is futottam. Kicsi volt az hely mégis.

Étkezés és ételek Indiában

Indiában ami nem csíp, az nagyon édes.
A mi családunk még a vajas kenyérre is csilit tesz, de az semmi, amit eddig itt közepesen csípős néven ettem. Minden csíp. Nem elviselhetetlenül, de csíp. Amolyan érdekesen. Az ételnek végig érzed az ízét, de közben lángol a szád.
Rendre élvezem az ételeket, de sajnos a bőröm már kevésbé élvezi. Mutatkoznak rajta a csinos, piros foltok. Viszont azt el kell ismerni, hogy eddig még minden nagyon finom volt, amit ettem.

Nem vagyok egy nagy gasztroblogger és vannak sokkal jobb beszámolók az india ételekről, de azért nézzük, hogy mit esznek vagyis eddig én mit ettem.

Kedvencem a paneer – ez egy helyi sajtféleség, átmenet a feta és a tofu között. Nagyon kellemes az íze. Adják főételként, de pénteken szecsuáni sült rizzsel ettem. A jövő héten megpóbálok még jó sokat enni belőle, mert ez tényleg nagyon helyi étel.

A hús itt kizárólag csirkét jelent. Méghozzá csontosat. Hiába van feldarabolva a csirke valami szószban, csont akkor is van benne. Nem szeretek csirkés ételt enni. Minden ételt szószban tálalnak.

Nagyon finom a dhal. Ez egy sűrű lencseleves, de nem önmagában eszik, hanem zöldség vagy csirke és rizs mellé.

Sok ételhez adnak naan-t vagy rotit. Ezek nagyon vékony sült tésztafélék. A roti-t egészségesebbnek tartják, mert teljes kiörlésű lisztből készül. És szerintük könnyebb is eltépni, mint a naan-t.

Indiában nagyon sok a vegetáriánus, talán több is, mint a húsevő. Az ételeket "veg" (ejtsd vedzs) és "non-veg" szavakkal illetik. Mindenhol van mindkét fajnak a fogára való, nem kell gondolkodni, hogy melyik étterem lehet mindenkinek megfelelő. Otthon azért még mindig fejtörést okoz, ha a céghez vegetáriánus vendég érkezik. A Schnitzelhaus-ba vagy a Plachutta-ba mégsem vihetjük.

Nagyon sokan esznek kézzel a menzán is. Köztük én is. Kizárólag a jobb kezüket használják, a bal az ölükben nyugszik.
Ha van az étel mellé roti vagy naan vagy netán omlett, akkor abból tépnek és azzal szedik fel a húst és a rizst a tányérból. Már én is tudok így enni és khm... élvezem.
Ha nagyon nem megy, akkor kanálhoz mindig hozzájuthat az ember. Ha nincs lapos kenyér az ételhez, akkor azért én kanállal szoktam enni.
Kés az csak az éttermekben van. A munkahelyi menzán nincs.
A menzán tányér sincs, speciális fémtálcára szedik az ebédet. A tálcán mélyedések találhatóak, abba szedik a különböző fogásokat. Nagyon sokat adnak, én nem tudom sosem megenni. Igaz, nem is nagyon akarom, mert az ebéd végére a bélésem elkezd nagyon mocorogni és hát nem szeretném a táskámban lapuló tartalék nadrágot használni...

Pénteken kaptam édességet is az egyik kollégától. Annyira ajánlgatták, hogy kóstoljam meg, hogy nem volt szívem visszautasítani. Tömény cukros vízben piskóta szerű tésztagombóc. Semmire nem fintorodtam még el, de ettől keresztbe álltak a szemeim. Nevették, hogy a csípős meg sem kottyan, az édestől meg milyen arcot vágok. Miután befejeztem a desszertet, kellett még néhány kanál csípős rizst ennem.

A kollégák egyébként nagyon kedvesek, néha lebeszélnek valamilyen étel elfogyasztásáról, mert nagyon csípős vagy nem találják higiénkiusnak számomra. Szinte minden étkezésnél megkérdezem, hogy mit kezdjek az elém tálalt fogásokkal és hogy mi micsoda. Ők pedig készségesen elmagyarázzk, hogy mivel mit kell enni és hogyan. Muszáj kérdezni, és vállani a tudatlanságot, mint hallgatni és valamit nagyon elbénázni. De szeretik látni, ahogyan tanulok. Látom, hogy nagyon büszkék rám. :-)

A menza és átalában az étkezés nagyon-nagyon olcsó mindenhol. A Starbucks-ban is csak 330 rúpiát fizettem egy kávéért és egy sütiért, ami kb. 4,7 EUR.

Különleges élményem is volt. Pénteken az egyik főnök lakásán buliba voltam hivatalos. Meghívott mindenkit a csoportból, ami legalább 30 embert jelentett. Engem az utolsó pillanatban értesítettek, meglepetésnek szánták. Megérkezés után azonnal előkerültek az alkoholok. Sör, rum, whisky. Zöld címkés Johnny Walker is. Én még csak nem is tudtam, hogy ilyen létezik. Az én tiszteletemre a vendéglátónk bort bontott. Francia fehér, szárazat választottam. De volt Cola, tea, víz. És az elmaradahatatlan jég.
Ennyi emberre természetesen nem főzött a házigazda felesége, így megérkezésünk után a férfiak azonnal nekikezdtek a pizza rendelésnek. Először nem értettem, hogy hová ez a nagy sietés, de kiderült, hogy legalább egy óra, mire megérkezik a pizza. Ugyanakkor valaki elsütötte azt az india poént, hogy a pizza hamarabb ér ki, mint a mentő.
Már a pizza megérkezése előtt nagyon jó hangulat volt, amit az is jelzett, hogy nekifogtak indiai dalokat énekelni. Egy kukkot nem értettem belőle, de jópofa volt, mert jelentős mozgás és kézmozdulatok is kisérték. Olyan volt, mint valami színjáték. Viszont a nagy távolságok miatt sokan elég hamar eljöttek, így én is csatlakoztam hozzájuk, magára hagyva a kemény magot bulizni.

2015. február 12., csütörtök

Tévedések

Ilyen még nem volt egyetlen szállodában sem.
A héten már kétszer hívtak fel a recepcióról tévesen. Mindkétszer azt kérdezték, hogy én kértem-e valami számomra teljesen ismeretlen dolgot. Mindkétszer közöltem, hogy köszönöm jól vagyok és nem kértem semmit. A recepció villámgyorsan bontotta a vonalat. Én meg gondolkozhattam, hogy vajon csak tesztelték, hogy a szobában vagyok-e?

Az irodában nem úgy van ám, hogy majd én elsátálok a napi betevő innivalómért a konyhába, hanem jön egy cuki riadt fiatal fiú fehér kesztyűben és megkérdezi, hogy a madam mit óhajt.
Reggel a madam (soha nem fogom megszokni a jesz, medöm titulust) óhajtott egy fekete teát, cukor nélkül. Világosan, érthetően kifejeztem vágyamat. Elismételte, hogy mit kérek. Indiában mindig elismétlik az ember óhaját, ami tulajdonképpen remek jó dolog, mert esetleg rájövök, hogy a szám nem azt mondta, amit az agyam gondolt. Elő szokott velem fordulni ilyesmi, főleg a számokkal. De Indiában ez nem garancia arra, hogy a dolgok úgy is fognak történni.
A felszolgáló fiú visszatért kb. 15 perc múlva az óhajommal és letette az asztalra. Riadtan bámultam bele a csészébe, hogy ez kávé? (A betegség óta inkább teázom, jobb a békesség.)
A teremben mindenki egy emberként bámult bele a csészémbe és konstatálták, hogy ez fekete tea, tejjel. A fiú azzonal vissza akarta vinni, de annyira megsajnáltam a riadt fejét, amin látszott a teljes elkeseredés, mert elrontotta a nagy fehér madam kívánságát, hogy mosolyogva mondtam ez is teljesen pompás lesz, hagyja csak. És tényleg finom volt, bár amúgy is szeretem a tejes fekete teát.

Ebéd után egy kollégám kérdezte, hogy volt-e itt a fiú megkérdezni, hogy mit kérek. Mondtam, hogy még nem (szegény biztos nem mert visszajönni). Erre kollégám kedvesen vállalkozott, hogy intézkedik. Jó, akkor szeretnék egy fekete teát, cukor és tej nélkül (az ember mindig tanul a korábbi hibájából és folyamatosan pontosít).
Na, mit kaptam? Kávét, igaz tej és cukor nélkül. A szemem semrebbent, amikor letette a reggeli fiú a csészét elém. Megittam. Csak azt nem értem, hogy melyikük elméjében változott át a tea kávévá.

Indiában olyan lesz az ember, mint a kő, amit körülfolyik a víz. Szilárd és kizökkenthetetlen.

Intézzük, intézzük

Ha szeretnéd, hogy valami el legyen intézve Indiában, akkor szánj rá sok időt és türelmet, de főleg kitartásod legyen.

Két napja próbálnak a kollégák egy másik termet foglalni, ahol lennének notebook-ok, amin tudnának gyakorolni is, nem csak engem néznének, ahogy demonstrálok.
Ők jöttek az ötlettel, hogy van ilyen termük, nem én kezdtem. :-)
Utána jött az, hogy mindjárt megkérdezik, szabad-e a terem. Kolléga jobbra le, jön vissza, hogy egy másik kolléga utána néz, hogy mi a helyzet a teremmel. Kezdem az oktatást. Sehol senki semmi hírrel.
Szünetben kérdezem, no van már hír. Nem még nincs, de kolléga ismét jobbra el. Hír: másik kolléga még nem tud semmit. Újabb oktatás.
Szünetben én: van valami hír? Kolléga közli, hogy óóóó, a terem holnapra sajnos le van foglalva. De majd szólnak, ha felszabadul. Oktatás.
Majd oktatás vége. Semmi újabb hír. Hazamegyünk.

Jött a ma reggel. Egy felettes sajnálkozó arccal azólt, hogy azt a termet sajnos egy héttel korábban le kell foglalni. Én mosolygó arccal, ám de csikorgó fogakkal mondom, óóó, mily kár!!! (Magamban: honnan a csudából tudhattam volna én mindezt? Mintha az én hibám lenne.) Utána gyorsan hozzéteszi, hogy megkérte X-et, hogy szóljon, ha felszabadul a terem.
Első szünet. Rutinosan kérdezem a kollégát, hogy van valami változás terem ügyben. Óóó, még semmi, de biztosan szólnak majd. OK, kezdem az okítást.
Következeő szünet. Terem? - intek a kolléga felé. Már megy is jobbra le. Jön, hogy még mindig bent vannak. Jó, semmi gond, van időnk.
Jön az ebéd szünet. Ismét kérdés. Ismét válasz, hogy semmi változás. Már nem is nagyon érdekel a dolog.
Elérkezik az este. Támasztom a főnök asztalát, általános dolgokról csevegünk többen. Majd hirtelen megszólal, hogy óóóóó, nagyon sajnálja, de az a terem egész hétre le van foglalva. De majd megpróbál egyezkedni a bent lévőkkel, hogy talán holnap délutánra átadhatják nekünk.
Lepereg az egész életem a szemem előtt, meg még az is ami még hátra van és eszembe jut, hogy engem holnap fél 5-kor elcipelnek valami prezentációra, ahol én leszek a díszvendég. Tehát én holnap délután már nem akarok semmiféle termet, nem akarom felborítani a napirendet és lehet, hogy már nem is lesz elég időnk a gyakorlásra.
Hirtelen ajánlatot teszek a főnöknek a következővel: felejtsük el a holnapi napot, teljesen jó lesz nekünk a gyakorlás hétfő egész nap is. Meg egyébként is a termet előre kell foglalni, nem? Igen, igen és jövő hétre nincs foglalás - válaszolja ő. Nagyszerű, - így én - akkor most azonnal foglalja le a termet nekünk hétfőre. Már nyomogatja is a gombokat a billentyűzetén, szemlátomást intézkedik.
A sors fura fintora, hogy ekkor mások kötik le a figyelmemet, néhány embernek bemutatnak. Mire befejezem, a főnök eltűnt.
Ma már nem tudtam meg, hogy lett-e végül foglalásunk hétfőre. :-)

Holnap reggel ismét felveszem a kesztyűt és folytatom a küzdelmet a teremért.

Még morzsák Indiából

Nincs rövid hajú nő indiában. Ha mégis, akkor az nem indiai.

A családok hivatalos feje az apa, de háttérből az anyák irányítanak. Ismerős, ugye? :-)

A legtöbb kollégám legalább 3-5 nyelven beszél (angol, hindi, születési hely szerinti + még valamilyen helyi nyelv(ek)) .

Az indiai bürokráciát könnyű összezavarni. Itt minden reggel mindenki bemutatja a laptopját az iroda bejáratánál, ahol egy kódot leolvasnak róla. És ugyanez távozáskor is.
Namármost az én laptomon nincs olyan kód, amit le tudnának olvasni. Hétfőn egy nagyon marcona biztonsági őr feljegyzett valamit a laptopomról, majd beengedett. Azt mondta, hogy ezt minden reggel így kell csinálnom.
Ma reggel ártatlan kislányos mosollyal magamtól nyújtottam át a laptopomat az aktuális őrnek. Bizonytalanul forgatta, majd próbált úgy csinálni, mint aki tudja, hogy mi a teendője.
Ha egy indiai megzavarodik, akkor azonnal kérdést szegez neked. Ez az elterelő hadművelet.
Ez az őr gyorsan megkérdezte, hogy meddig is vagyok itt. Válaszoltam, majd hirtelen kézmozdulattal utamra bocsátott és úgy csinált, mint aki feljegyez valamit. De persze nem csinált az égvilágon semmit. Én meg igyekeztem mihamarabb eltűnni.

A biztonság területén is van rés a pajzson rendesen. A szálloda bejáratánál ellenőrzik az autót, még a csomagtartót is kinyitják. De a csomagomat, ami az ülésen mellettem fekszik, nem nézik meg. A hotel bejáratánál van ugyan táska ellenőrzés, meg kapu is, de a kapu minden egyes alkalommal veszettül sípol, ha áthaladok rajta. Senki nem törődik vele. A táskám felett is elhúznak egy fém detektor, szerintem be sincs kapcsolva. Ne mondja nekem senki, hogy ezek az öreg kapuk különlegesen érzékenyek a nem-tudom-én-micsodákra. És különben is, a kapu és a hotel bejárat közötti szakaszon is történhetne akármi, hiszen az ülésen lévő csomagot nem nézték meg addig.
Az egész csak azért van, hogy legyen munkájuk az embereknek. Semmi több.

Amúgy az indiaiak is nagyon szabálykövetőnek látszanak. Az iroda egyik átjáró ajtaja néha nyitva van, amúgy mindkét irányból csak kártyával lehet áthaladni rajta. A kollégák nyitott állapotban is elhúzzák a kártyájukat a leolvasó előtt. Egyetlen logikus magyarázata csak az lehet, hogy ha nem tesznek így, akkor legközelebb a rendszer nem engedi ki őket, hiszen be sem jöttek az ajtón. De India nem a logikus jelenségek országa, miért pont ez lenne az?

2015. február 11., szerda

Elrendezett házasság - 2. rész

Ma megtudtam, hogy újabb kolléga fog elrendezett házasságban élni néhány év múlva. Idén a bátyjának keres feleséget a család, utána néhány év múlva ő következik.

A párválasztásnak két fő meghatározója van: a kaszt és a horoszkóp.
Ha a horoszkópok nem passzolnak, akkor szóba sem jöhet semmiféle találkozó. Ha minden stimmel a családok jönnek össze először.
Mint írtam már nem kötelező a házasság megvásárlása, de a lány szülei gyakran adnak arany ékszert a lányukkal, ami aztán a házasság révén a férjek tulajdonába került.

Beszélgettünk még a szerelemről, mint tényezőről a házasságban. Kérdeztem, hogy hogy is van ez, hogy abba kell beleszeretniük, akit a szülők kiszemelnek. Kollégám ismét megerősítette, hogy a házasság előtt a párok találkoznak és ha nagyon nem tetszenek egymásnak (bármelyik fél visszautasítja a másikat), akkor a házasság nem jön létre.
Az elmúlt 20 éve sokat lazult a szigor a házasság terén.
Majd azt is hozzátette, hogy ők születésük óta így készülnek a házasságra és teljesen természetes nekik, hogy abba fognak beleszeretni, akit kiválasztanak nekik. Még gyorsan hozzáfűzte azt is, hogy természetesen ők is megfogalmazzák az igényeiket, hogy milyen legyen jövendőbeliük. Ezt a szülők igyekeznek is figyelembe venni a párkereséskor.
Megemlítette ő is a szerelmi házasságokat, megerősítve azt a tényt, hogy azt az egész családnak jóvá kell hagynia, ami nem egyszerű történet.

Amúgy a lányok 25 éves koruk körül házasodnak, a fiúk pedig 28 éves koruk körül.

Lazán ugyan, de a témához kapcsolódik az engedelmesség. Kiderült, hogy már nem olyan szigorú a szülői szó, főleg nem az értelmiségi családokban vagy ahol a gyerekek magasabban kvalivikáltabbak a szüleiknél. Ők már leállhatnak és le is állnak vitatkozni a szüleikkel, ha valamely döntésüket véghez akarják vinni.
Sokat lazult ez a fajta szigor is az elmúlt 20 évben.
Így fordulhat elő, hogy az irodában legalább 30%-40%-ban nők is dolgoznak és nem csak takarítói vagy aszisztensi munkakörben.
Így lehet az, hogy ma már sokkal több lány jár egyetemre, mint korábban.
Így lehet az is, hogy a kolléganőm Bangalore-ba költözhetett és vállalhatott munkát anélkül, hogy a családja is jött volna vele.
Lassan, de biztosan felpuhulnak a ősi indiai hagyományok, szokások.
Változik a nyugati szemmel merevnek látott világuk.

Indiai ez meg az

Eszembe jutott még néhány érdekesség a munkavégzéssel kapcsolatban.

Fél napba tellett míg sikerült az irodai wi-fi-hez jelszót kapnom. Ez úgy nézett ki, hogy a fogadó kolléga reggel megígérte, hogy mindjárt lesz hozzáférésem. Azonnal előkapta a telefonját és beszélt is valakivel, bár nem angolul. Majd eltűnt. Egy óra múlva került csak vissza. Mondom neki, hogy még mindig nincs internet hozzáférésem. Óóóó, intézkedik máris. Ekkor személyesen rohant le valahová. Újabb óra múlva előkerült egy mobil internetes kütyüvel, hogy ha nagyon kell, akkor használjam ezt. Mondtam, hogy jobb szeretném a normál wi-fit. Semmi gond Intézkedik mindjárt. Telefonálva ismét magamra hagyott. Csak mosolyogtam. Egyetlen szerencse az volt, hogy egész késő délutánig nem kellett internet, mert csak prezentáltam. Kb. fél óra múlva visszajött ragyó arccal, meg a jelszóval.

Délután megkértem, hogy nyomtassák ki a következő prezentációt, mert akartam több tonna papírt magammal cipelni Bécsből. Kinyomtatta, de a mai napig nem tudták összetűzni az oldalakat, senki nem talált tűzőgépet az irodában. 

A kórházban, miután kijöttem az orvostól, megkérdeztem a betegirányító pultnál, hogy van-e még valami tennivalóm. Némi tanácstalanság következett, majd mondták, hogy Mini sister mindjárt segít. Hát Mini sister eltűnt, mint a kámfor pillanatok alatt. Ácsorogtam még ott egy darabig, majd végül visszamentem a földszinti recepcióra, ahová tudtam, hogy még vissza kell mennem.
Várakozás közben észrevettem, hogy számlát csak 150 Rúpiáról kaptam, pedig én 750-et fizettem. Igazából a 750 Rúpia sem az az összeg, amit a biztosítón muszáj lenne behajtanom (kb. 10 EUR), de gondoltam egy merészet és nézzük meg mi történik a reklamáció kezelessél.
A főnökasszony elmagyarázta, hogy a 150 Rúpia a regisztrációs díj, a többi a vizitdíj. OK, mondom, de hol van arról a számal. Óóóó, a számla? Ja, mindjárt intézkedik. Próbált magához inteni egy küldönc fiút, de az olyan szánalmas képpel nézett rá, hogy ihaj. Elkezdte korholni helyi nyelven. Ez ment vagy jó 3 percig. Majd odafordult hozzám és megkédezte, hogy kártyát kaptam-e már. Kártyát? Hát azt nem. No, ez volt az ellenség megtévesztése. Felbukkant egy fiatal lány, akit magához intett. Kiderült, hogy még a nevét is rosszul tudta, de ez annyira most nem is lényeges. A lány eltűnt egy másik szobában a dossziémmal, majd 2 perc múlva felbukkant. Visszakapta a dossziémat, hogy meg is van minden. Megköszöntem, majd kinyitottam.
Számla az továbbra sem volt benn, de egy plasztikkártya az igen. Mivel annyira kimerült voltam és semmi más vágyam nem volt mint minél hamarabb kijutni a kórházból, így ezen a ponton feladtam a vitatkozást holmi nyavalyás 600 rúpiáról.

A gyógyszerkiadás is érdekesen működött. Először egy pulthoz kellett odamennem, ahol elvették a receptemet és sorszámot kaptam. Eddig semmi különös. Vártam vagy jó negyed órát, amikor az egyik ablaknál megjelent a számom. Két fiatal lány ült a pult túloldalán. Hosszasan tanulmányozták a kivánságlistámat, komoly arccal nyomogatták a számítógépet, közben folyamatosan beszéltek egymáshoz, de nem angolul. Úgy nézett ki, hogy valami iszonyat lehetetlent kérek. 5 perc molyolás után közölték, hogy mennyit fizetek. Kifizettem. Ekkorra már egy másik sorszámost is odahívtak a pulthoz. Fizetés után intettek, hogy álljak kicsit balra, mindjárt kapom a gyógyszereket.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább 10 percet várakoztam a pultnál, mialatt legalább 3 másik beteget kiszolgáltak, fizetéssel, gyógyszerekkel együtt. Mindezen idő alatt szemkontaktust véletlenül sem lehett felvenni a hölgyekkel. A háttérben egy csomó férfi gyűjtögette a polcokról és raktárból a gyógyszereket és rakták őket zacsiba. Mint a hangyák, úgy szaladgáltak, de a rendszer egyáltalán nem volt gyorsnak vagy hatékonynak nevezhető. Néha összegyűltek egy-egy hölgy körül és őrült csevegésbe kezdtek egy-egy recept felett.
Szóval 10 perc várakozás után megkaptam a gyógyszereimet. Semmi sem volt dobozban, csak a blisztereket kaptam meg csupaszon (azok az izék, amiben a bogyók lapulnak). Semmi betegtájékoztató, semmi adagolási útmutató. Még szerencse, hogy a papírt visszakaptam, amire az orvos felírta az adagolást.
Eltökéltem, hogy ha nem adják vissza, akkor addig nem megyek onnan, amíg nem írják fel egy darab papírra, de volt bőven időm kisasolni, hogy mindenki visszakapja. Így nem kellett reklamálnom.
Mikor megkaptam a zacsimat gondosan ellenőriztem, hogy valóban az én gyógyszereim lapulnak-e benne. Mert 1 óra volt az út a kórházba és nem akartam a szállodában rájönni, hogy újabb 2 óra utazás áll még előttem, mert elkavartak valamit.
Az orvos egy heti adagot írt elő mindegyikből, napi háromszori szedéssel vagyis az 21 tablettát jelent. A bliszterekben természetesen csak 20-ra jött ki a darabszám. Ismét egy helyzet, amire az ember legyint, mert mit is kezdhetne vele? 1 tablettát már igazán nem kell megreklamálni egy 7 napos kúra esetén.

Szóval szép lassan lehámlanak rólam az európai beidegződések. Szokom, hogy senki nem jelenik meg a szünet végére, szokom, hogy nem baj, ha reggel elkésem, nem sietek az ebéddel sem. Az idő csak folyik és úgyis minden meglesz valamikorra. Lassan brahminná válok.

Elrendezett házasság

Ugyan az indiai törvények szerint nem létezik, de a mindennapokban még mindig bevett szokás. Mindkét kollégám, akikekkel a vasárnapot töltöttem, elrendezett házasságot fog kötni. A lány egy hónap múlva megy férjhez, a fiúnak még van 3 éve, hogy kitombolja magát, aztán keresnek neki megfelelő feleséget. Hogy is néz ki egy elrendezett házasság? Vegyük a női kollégám esetét. A szülei és rokonai már évekkel ezelőtt megkezdék a keresést. Ha valaki talál egy alkalmas jelöltet, akkor a család átbeszéli és megmutatják a lánynak a választottat. A lány találkozhat a fiúval a házasságkötés előtt, tehát ma már nem teljesen zsákbamacska a leendő házastárs. Sőt mi több, ha a lánynak nem tetszik a fiú, akkor vissza is utasíthatja. Nem köteles az első jelöltet elfogadnia. Ilyenkor a család tovább keres. Ha elakadnak a dologgal, akkor megbíznak egy közvetítőt, hogy hajtsa fel a megfelelő partnert szemük fénye számára. A nagyvárosokban mára viszont már megszűnt a szokás, hogy a lányok szülei tetemes összeget fizetnek a fiú családjának a házasságért. És mivel a fiatalok már nincsenek röghöz kötve (kolléganőm családja pl. 200 km-re él innen), így már nem kell a lánynak a fiús házhoz költöznie. Kolléganőmnek szerencséje van, mert a kiválasztottja is itt, Bangalore-ban dolgozik, és nem mennek vissza a szülővárosukba a házasságkötésük után sem. Véleménye szerint az elrendezett házasság jobb, mint a szerelemből köttetett, mert így nem kell megküzdeni a családdal, hogy elfogadják a kiválasztottat. Nagyon erősek a családi kötelékek és nem csak a szülőknek kell elfogadni a jövendőbelit, hanem a szélesebb rokoni körnek is. Egy esetleges rosszallás nagyon megnehezítené a fiatalok életét. Így inkább mindenki ráhagyja a családjára a párváalasztást, mert bíznak benne, hogy a felnőttek tudják, hogy mi kell nekik. Még annyi érdekeset is megtudtam, hogy az idős szülőket a férj részéről veszik magukhoz a fiatalok. Amint nem tudják ellátni magukat a szülők, költöznek a gyerekeikhez. Még az sem számít, ha esetleg 2.000 km-rel odébb kell költözniük.

2015. február 10., kedd

Kiütéssel győzött

valamelyik étel vagy ital (pedig nagyon igyekeztem, hogy ne egyek nyers dolgokat, ne kapjak jégkockát az italomba és eddig még csak összesen 3-szor étkeztem - vacsora, ebéd, ebéd). Tegnap este nagyon beteg lettem. Alul felül egyszerre folyt minden. :-( Igaz túléltem az éjszakát, de képtelen voltam ma bemenni dolgozni. Szerencsére nem sürget az idő, mert a jövő héten is itt leszek, legfeljebb átcsúszunk egy nappal.
Éjjel jeleztem a céges német biztosítónk felé is, hogy beteg vagyok, mit csináljak. Ők azonnal indézkedtek, felvették a Delhi-ben lévő kirendeltségükkel a kapcsolatot, ahonnan hívtak is hamarosan. Azt javasolták, hogy ma menjek orvoshoz, mert hőemelkedésem is volt.
Hamarosan jött e-mailben a kórház neve és címe, ahová majd mennem kell. Reggel 8 órakor hívtak, hogy hogy vagyok és hogy ha kinyit a kórház, akkor kérnek nekem időpontot. 10 órakor hívtak, hogy 14 órára mehetek. Közben megnéztem, hogy merre is van a kórház. 1 óra járáson belül volt. Már 3/4 1-kor taxiban is ültem.

A kórházas élményemet most nem is tudom kiírni magamból, de jellemző rá, hogy 20 perc várakozás után pánikrohamot kaptam és el akartam szaladni. De végül összeszorított fogakkal kivártam a soromat, mert gyógyszerhez szerettem volna jutni. Nem kockáztathatom meg, hogy még betegebb legyek és ugye egyedül is vagyok, tehát sokszorosan csak magamra vagyok utalva.
Végül kaptam egy rakat gyógyszert, kifizettem a vizitdíjat, ami 750 rúpia volt.
És mindeközben újabb megállapításokat tettem:
- az indiaiak nagyon rosszul szervezettek. Sokan csinálják ugyanazt a munkát, de sok látszata nincs. Mindenki úgy csinál, mintha nagyon dolgozna, de igazából csak a sumákolás megy vagy a beszélgetés.
- az emberek nem ismerik a sorban állást, pofátlanul tülekednek, minden apró résbe befurakodnak. Igaz nem agresszívan teszik, de jól látszik, hogy az életük része. Nagyon természetesen csinálják.
- ha reklamálsz valamit, akkor úgy csinálnak, mintha intézkednének, majd semmi nem változik. Max. annyi, hogy mindenki jól otthagy.
- a kórházban iszonyat fertőtlenítőszer szag van, de nem az a hypó szag, hanem egy édeskés, émelyítő szag.

Őszintén megvallom, hogy nem tudtam még beleszeretni Indiába, jó lesz hazamenni. És szerintem kell majd egy hónap, hogy kiheverjem ezt az utazást.

Ui: mostanra sokkal jobban vagyok, holnap már megyek dolgozni. Csak azt nem tudom, hogy mit fogok enni az elkövetkező 10 napban. Szerencsére étvágyam sincs sok.
 

Munka

Túl vagyok az első napon a munkában.
Indiában átértékelődik az idő és a pontosság fogalma. Elképzelhetetlenül nagy a forgalom. Egy kollégám jött értem és vitt az irodába személyen. A 3 km-es út 30 percig tartott.
Közben megtudtam egy s mást a munkábajárásról. A legtöbb kolléga 2-2,5 órát tölt az utazással egy irányban. Indiában a munkanap nem reggel 8 vagy 9 órakor kezdődik, hanem 10 és 11 óra között. Mert eddigre TUDNAK beérni az emberek.
A cég, akiket látogatom (ők adják az IT supportot a cégünknek világszerte), shuttle buszokat üzemeltet és az elsők 10 óra felé érkeznek meg. A garázs reggel 9 órakor teljesen üres volt. Este 8 óra körül megy az utolsó shuttle, így azt mindenkinek el kell érnie.
Az iroda az IT városrészben van, ebben a városrészben nincsenek lakások, csak nagy cégek irodaházai. Senki nem lakik a közelbe az európai fogalmak szerint.

Már hónapok óta tudom, hogy Indiában nem létezik a „nem” szó európai értelemben. És az „igen” is mást jelent. Rendszerint azt, hogy „igen, hallottalak” és nem azt, hogy „igen, meg fogom csinálni”. Reggel sikerült szembesülnöm, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült a tréninget a tervezett fél 10-kor elkezdeni. Hiába kérdeztem meg őket a múlt héten, hogy jó lesz-e. Persz, hogy jó, válaszolták. Viszont ma kiderült, hogy fizikai képtelenség az embereknek 9:30-ra ideérni. Ezt nem mondta senki eddig! Mindegy, az olasz meló már megedzett, úgyhogy a szemem sem rebbent a 10 órás kezdés miatt.

Mivel készültem valamelyest az indiai munkakultúrából sikerült kifognom az egséz társaságon és ezt szemlátomást élvezték. Soha nem azt kérdeztem, hogy megértették-e, amit magyaráztam, hanem direkt kérdéseket tettem fel, hogy akkor most mit is jelent ez meg ez, vagy hogyan csinálnák meg ezt és ezt. Szépen válaszoltak is rá.
Majd az első nagyobb téma után kvíz kérdéseket adtam nekik, amit 3 fős csoportokban kellett megoldaniuk. Az egyik csoporthoz én is kellettem, hogy meglegyen az egyenlő létszám, de a csoprtom tagjai megdolgoztak a helyes válaszokért. Utána közös ellenőrzés volt iszonyatos kacagások közepette. Kinevették egymást, amikor valaki rossz választ adott. Illetve egymást kérdezték, hogy miért ezt a választ adták. Olyanok voltak, mint a gyereke, de olyan jó volt a kezdetben megrettetnt kis csapatot felszabadultnak látni.

A nap végén megegyeztünk, hogy holnap 10 órakor kezdünk. Az egyikőjük erélyesen rá szólt a többiekre, hogy de pontosan ám! Nos, majd meglátjuk mi lesz a nagy pontosságból. Szerintem jó, ha 10:30-kor elkezdjük.

Viszont ma világossá vált, hogy miért képtelenek pontosak lenni. Mert az egész életüket behálózza a pontatlanság a közlekedés miatt. Mivel óriásik a távolságok, képtelen bárki többé-kevésbé pontosan megmondani, hogy mikorra is érkezik meg valahová. 2-2 és fél óra múlva. Ez európai szemmel mérve egyáltalán nem elfogadható becslés, de egy indiainak tökéletesen megfelel. A dugókban ülve, nem tudnak mást, mint türelmet fejleszteni. A sok dudaszó ellenére senki nem türelmetlen olyan isten igazából. A dudaszó tényleg azt jelzi, hogy itt vagyok mögötted, menj már arrébb, mert nem férek el. Vagy „vigyázz, kanyarodni” szeretnék. Nincs sehol egy anyázó mozdulat, ideges arcrángás, hiába zajos a közlekedés. Végtelen türelemmel vár mindenki a sorára. Ezért nem probléma nekik, ha valakire vagy valamire várni kell. Akár 30 percet is.
Az idő lelassul Indiában. És átalakul. Egyetlen egybefolyó, lassan hömpölygő nappá. Itt nincsenek elvárások, majd történnek a dolgok.Mindenki odaér ahová akar vagy kell, lényegtelen az idő.

Őszintén sajnálom, hogy ezt az utat nem 1 évvel korábban csináltam meg, amikor is elkezdtünk velük dolgozni. Rengeteg frusztrációnknak elejét vehettük volna, ha tudjuk, hogy mit várhatunk el tőlük. És azért láttam délutánra az igyekezet, ahogyan próbálták betartani a szünetek végét, hogy kezdhessek időben. Abszolút igyekvőek és nagyon méltányolják, hogy egyenlő partnerként kezelem őket, bár az eldöntendő kérdésekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni.
De niincsenek önálló döntésekhez sem hozzászokva, mert mindig valami felsőbb erő (kaszt, felettes, Isten stb.) irányítja őket. Így vannak nevelve gyerekkoruk óta. Tudomásul veszik, hogy a szülők/felettesek mindent jobban tudnak, még azt is, hogy ki legyen a házastársuk. Nem tiltakoznak az elrendezett házasság ellen. Erről majd egy másik posztban mesélek, megér egy önálló bejegyzést.

Reggel a campus területére történő behajtáskor a kiskatona szembesült azzal, hogy egy vendég ül a kocsiban. Valószínűleg ez nem szerepet a kiképzési programjában, hogy ebben az esetben mit is kellen csinálni. Egy indiai leblokkol az ismeretlen helyzetben, meg sem próbálja átgondolni, hogy láttott-e már ilyen helyzetet vagy mások mit szoktak ilyenkor csinálni. Csak áll és néz tanácstalanul, majd amikor feleszmél elszalad a feletteséért., aki már látott ilyen helyzetet, vagy olvasta a kézikönyvben, hogy mi a teendő. Legyen az ő felelőssége, ha a vendég bombát robbant a campus területén. A rangban lejebb állóknak nem feladata, hogy döntéseket hozzanak. Hová tartana a világ, ha a milliárdnyi indiai önálló döntésket hozhatna.

Indiaiaknak nem szabad csoportosan eldöntendő kérdést feltenni. Képtelenek rá válaszolni, mert rögtön azon kezdenek el gondolkodni, hogy vajon mit várhat el a kérdező és hogy mi a helyes válasz. Azt, hogy holnap 10 órakor vagy 10:30-kor kezdjünk teljesen kezelhetetlen kérdés egy csoport számára. Ugyanakkor meg, ha kiválasztasz egy embert és őt kérdezed, akkor már nagyobb valószínűséggel kapsz rá választ. Az ilyen helyezet egyetlen feloldása, ha összegyűjtöd a megfelelő információt (pl. körbekérdezel, hogy ki hány órára tud beérni) és te magad döntesz a kérdésről. Persze még így sem biztos, hogy mjad a megbeszélt időben ott lesz mindenki.

2015. február 9., hétfő

Indiai morzsák

Az időjárásról még nem is írtam. Meleg. Nappal 31-32 fok, éjjel 20-25. De meglepően kellemes a déli meleg is. Nagyon száraz a levegő, így nincs az a szaunázós érzés, mint Szingapúrban.
Tegnap alig izzadtam és leginkább azt is az autóban, amíg a sofőr nem kapcsolta be a légkondit. Reggelre viszont köd ülte meg a vásrost, de a reggelim végére már eloszlott és csak a szürke szmog maradt belőle. Viszont a tegnapi séta alatt szépen megpirult a nyakam és a gyűrűm helye is meglátszik az ujjamon, de szerencsére nem égtem le.

A biztonságra visszatérve, a szálloda be van kamerázva. Van a liftben, és a folyosókon is kamera. Még nem is láttam ilyet más sok csillagos szállodákban (vagy ott jobban elrejtik a kamerákat?). Szóval tényleg érdemes vigyázni az embernek.
Illetve az is érdekes, hogy a mosatni valókat itt nem kell kitenni (vagyis inkább nem merik kitetetni) az ajtó elé. Bent kell hagyni a szobában és az ajtó mellett egy gombot megnyomni, hogy elrejtettünk a szobában némi szennyest.

A szállodában alig látni női alkalmazottakat. A szobát takarító személyzet is férfiakból áll. A reggelinél sincsenek nők. Egyetlen női felszolgálót sem láttam még. Egyedül a recepcióban láttam két hölgyet.

Írták az okos könyveim, hogy az emberek gyakran hozzáérnek egymáshoz az utcán vagy járműveken. Én csak annyit tapasztaltam eddig, hogy zsúfoltabb szituációban valóban egymás nyakán állnak az emberek és a kisgyerekek előszeretettel kapaszkodnak az ember nadrágjába. Volt szerencsém több meleg kis kézhez is. Tulajdonképpen így haladnak biztonságosan előre az aprócska gyerekek. Nincs tárgy, amibe kapszkodhatnának, hát jó lesz a felnőttek nadrágja is. Amúgy roppant kiváncsiak az apró gyerekek. A szülők meg szemlátomást félik a külföldieket. Kétszer is ijedten rászóltak a gyerekre, amikor én kiváncsian kerestem a kézhez tartozó többi alkatrészt magam mellett. Én meg mosolyogtam, hogy semmi gond. Tényleg nem zavart, de ettől függetlenül a karomat szorosan a zsebeimhez szorítottam nagyobb tömegben, mert pórul is járhat az ember. Egyszer majd nem egy kis kéz huzigálja a nadrágomat, hanem egy nagy kéz a pénztárcámat.

Érdekesség még az is, hogy a recepciós pultban néha több ember is álldogál, de a fiatalabbak nem intézhetnek semmit sem. Kedvesen megkérdezik mindig, hogy miben tudnak segíteni, majd közlik velem, hogy várnom kell, amíg a főnök felszabadul. Érdekes felállás. Gondolom a hierachiában alacsonyabb szinten vannak és nincs semmiféle döntési jogkörük, de így felelősségük nincs. Úgy tűnik, hogy tanulnak és majd ha alkalmasak lesznek a következő szintre lépni, akkor kiszolgálhatják a vendéget rendesen.

2015. február 8., vasárnap

Városnézés Bangalore-ban

Megvolt a városnézés, de inkább egész napos autózásról beszélhetünk telis-teli vizuális élménnyel Legalább egy órát autóztunk, hogy az első nevezetességhez elérkezzünk. Kiderült, hogy a két kolléga sem sokkal jobban ismeri a várost, mint én. Ugyanis nem itt születtek. Egyikük északról való, 2.000 lm-re innen. Másikuk délről Kerala-ból jött. Neki csak 200 km-re van a családja.

Lalbagh Garden
Gyümölcs az utcán
A Lalbagh Garden-ben kezdtünk, ami egy botanikus kert, csak egy kicsit elhanyagoltabb, mint európai tárasik. Volt benne rózsakert, de sajnos meg sem közelítette a Volksgarten-ben találhatót, ráadásul körbe volt kerítve az egész, a rózsák közé nem is lehetett bemenni.

Nagy majom
Viszont láttunk egy 200 éves fehér selyemfát és voltak majmok is. Jó nagyok. De ők nem jöttek közel az emberekhez. A park bejáratánál rengeteg árus volt. Lehetett nálunk venni paradicsomot, uborkát hámozatlanul vagy hámozva, felkarikázott ananászt, amin a legyek násztáncot jártak. De volt ott reszelt sárgarépa, amit kis zacskókba porcióztak az uborkával együtt. És volt jég is, amiben az árus a kezét hűtötte. Meg jégkrém és palackos vizek. Meg volt nyers kukorica, amit faszén parázs felett pirítottak kérésre. Európai létemre nem mertem volna semmit enni, de szerencsére kisérőim sem gondolták, hogy enegem etetni kéne. Az utakon ma is volt forgalom rendesen, de mindenki megerősítette, hogy ez semmi a hétköznapi forgalomhoz képest.


Fehér selyemfa
Mire a parkot körbesétáltuk háromnegyed egy lett. Itt volt az ideje az ebédnek. A kollégák kicsit tanácstalanok voltak, hogy hová vigyenek, holmi McDonalds-ot emlegettek, mire az én válaszom egy komoly szemöldökráncolás volt.
Ijedten helyesbítettek, hogy inkább indiait szeretnék, ugye. Helyeslően bólogattam. Ekkor kezdődött egy kisebb tanácstalanság, meg telefonálás valamilyen helyi nyelven. Végül a sofőrünk mentett meg, javasolt egy éttermet a közelben. A közel az 30 pec autózást jelentett. Megérkeztünk az étteremhez, de még a kollégák is vonakodva szálltak ki a kocsiból. Miután bementünk, megnyugodtunk, hogy sokan vannak es nagyon szép a hely. Sőt, nagyon elegáns volt. Az ebédrendelést teljsen rájuk bíztam, mert nem tudtam mit kezdeni az étlappal. Viszont jó hír volt, hogy itt is minden a tandoor-ban (a kemencében) készült. Ettünk előételt, csirkét és sült sajtot. Izgatottan figyelték, hogy mit szólók a fűszerezettségéhez. Mert megbeszéltük, hogy csak közepesen csípős ételeket rendelünk. Csípősebb volt, mint a tegnapi vacsora és jóval csípősebb, mint amit mi otthon csípősnek eszünk, de nem volt lélegzetelállító, vagy netán kémia szertár jellegű. Még a harmadik falat után és éreztem az étel ízét, bár az orrom elkezdett folyni, ami nálam a csípőset jelzi. Kaptunk hozzá még extra szószokat. A zöld szószról már tudom, hogy nem szeretem, mert abból a növényből készül, amit Lacival nem szeretünk. Zöld koriánder. Szóval azt már meg sem kóstoltam (tegnap este már túlestem ezen a körön). Viszont volt csípős szósz, amiből fiatal kollégám óvatosan szedett nekem. Isten bizony még a kését is letette, úgy figyelt. Csípős volt, de nem ehetetlen. Hitetlenül csóválta a fejét, amikor látta, hogy mindet megeszem és még kérek. Utána jött a főfogás. Valamilyen csirke volt szószban. Mennyei. És hozzá roti-t ettünk, szintén kemencében készült kenyér, a naan testvére, csak nem finomított lisztből van. Egyszerűen imádom az indiai kenyereket! Elnézést kértem , hogy sajnos én két kézzel fogom enni a kenyeret. Ők mindketten egy kézzel ettek. Két falat erejéig szerencsétlenkedtem a késsel, villával meg a kenyérrel, majd megkegyelmeztek. Mondták, hogy egyem a húst kanállal. Ez kb. két falatig ment is, majd megmutatták, hogy hogyan kell kézzel enni. Néhány falat után már ment is a kézzel evés, sőt az első roti végére már az is ment, hogy csak job kézzel egyek. Sosem hittem volna, hogy fog ez menni. Ugyanis az indiaik csak a jobb kezüket használják evéshez. A másik az másra való. Szóval nagyon finomat ebédeltünk, de desszertet már egyikünk sem bírt enni. És fizettem mindösszesen 54 EUR-t hármunk ebédjéért. Mert természeten meghívtam őket, ha már az egész napot velem töltötték. Közben persze ájudoztak, hogy a 3.000 rúpia tiszta rablás és hogy milyen drágán ebédeltünk.

Folytatódott tovább az autókázás, mert én meg szerettem volna nézni az összes utikönyv és internetes források által ajánlott Bull Temple-t. A kollégák egyike sem járt még benne, szóval nem is tudtuk, hogy mire számítsunk. Én annyit tudtam, hogy lesz ott egy 5 m magas 6 m hosszú bika szobor, amiről a mondás azt tartja, hogy évekig folyamatosan nőtt, míg nem valaki egy szigonyt vágott a homlokába és onnatól nem nőtt tovább. Szóval a templom nem volt más, mint egy ház a bika körül. Semmi több. A cipőnket a bejáratnál kellett hagyni, amitől kicsit ideges lettem, hogy vajon meg lesz-e még ha visszaérünk. Megvolt. De kb. 5 percig tartózkodtunk a helyszínen. Ha jól emlékszem még fényképezni is elfelejtettem, annyira meglepődtem, hogy nem igazán ezt vártam és hogy ezért autóztunk újabb 30 vagy 40 percet. A kollégák a kijáratnál ittak friss kókusz levet. Én nem mertem kipróbálni, bár ez volt a legkevésbé kockázatos formája a gyümölcslé fogyasztásnak, ugyanis zöld kókuszt vágnak fel egy nagy jatagánnal az ember orra előtt. Adnak hozzá egy szívószálat és már ihatod is. De én nem mertem megkóstolni, mert holnap tréninget kell tartanom. Nem kockáztathatok semmit. Talán majd a jövő hétvégén.

Ezután újabb óra autózás következett, hogy megnézhessük az ISKCON templomot, amit a krisna hívők építtettek 1997-ben. Itt már rutinosabbak voltunk és a cipőinket az autóban hagytuk. Így viszont poros lett a lábunk, mert a betonon kellett gyalogolni jó pár métert. De egyáltalán nem volt rossz és nem vagyok én cukorból, hogy egy kis mezítlábazás megártson. Valamint így legalább nem kellett a cipőink miatt aggódni. Egy stresszforrással kevesebb, gondoltam. A templomban kaptunk valami VIP jegyet, ami ugyan drágább volt (hármunknak 300 rúpia), de azzal nem kellett végigállni a hosszú sort. Viszont egy szigorú matróna nem engedte meg, hogy bevigyem a hátizsákomat a templomba. Egy kétes helyen kellett hagynom. Gyorsan kivettem belőle a pénztárcámat, még szerencse, hogy az útlevelemet a szállodában hagytam, a telefonom meg egész nap a zsebemben volt.

A templom érdekes volt, de semmi vallásos áhitat nem fogott el benne, mert tereltek bennünket, mint a marhacsordát folyamatosan tovább és tovább. Viszont mint VIP-esek, kaptunk egy rövid imát az egészségünkért, és hogy sikeresek és gazdagok legyünk. A templomban nem lehetett fényképezni egyáltalán. Kifelé jövet kötelezően végig kellett menni a bazáron és az éttermen. Rengeteg féle csábító étel volt, de a higiénia súlyosan megkérdőjelezhető volt. Szerencsére nem voltunk éhesek. Legnagyobb meglepetésemre a kijáratnál ingyen ételt osztottak. Főtt rizst. De ezt is kihagytuk, bár kötelező volt kivárni a sorunkat, hogy kijuthassunk. Kiderült, hogy a templom átellenes végében jutottunk ki, így egy pillanatra meglepődtünk, hogy hogyan is szerezzük vissza a táskámat. Azon nevetgéltünk, hogy most vissza kell mennünk a bejárathoz, ahol is majd kiderül, hogy nem is lehet vissafordulni, át kell menni ismét a templomon, de megint nem vihetem be a táskámat, tehát végtelen ciklusba fogunk keveredni. Hülye IT-sok. Úgy látszik nem fáradtunk le eléggé a sok autózásban. :-)Végül minden jól alakult. A táskám hiánytalanul visszakaptam.

Ezután már csak az újabb 1 óra autózás volt hátra a szállodáig, bár a kollégák biztattak, hogy menjünk vásárolni. Nem volt hozzá kedvem, mert nekem a vásárlás az nagyon személyes dolog és én nem tudok vásárolni két figyelő szempár kereszttüzében. Majd jövő hétvégén megoldom valahogy. Mert a mai nap után már nem fogok félni a hotel által hívott taxiba ülni és egyedül elmenni valahová. Ezek nem is igazán taxik, a hotel üzemelteti őket és tényleg biztonságosak. A mai napot is egyetlen sofőrrel csináltuk végig. Szegény mindenhol várt ránk hősiesen.

Szállodai szobám
Viszont a biztonságról tanultam ma is valamit. Több helyen olvastam már korábban is, hogy a szoba ajtót zárjuk be belülről, mert számtalan szállodában kopogás nélkül rátörnek az emberre a szállodai alkalmazottak. Persze azt is írták, hogy az 4-5 csillagos szállodákra ez nem jellemző. Megérkezésemkor kaptam egy üdvözlő levelet, amiben megerősítették, hogy használjam a széfet és éjszakára zárjam be az ajtómat belülről, mert a szálloda nem vállal felelősséget a besurranó tolvajok miatt. A széfet még soha, sehol nem használtam, de tegnap este gondosan kitanulmányoztam, hogy hogyan működik. Előbb nem tettem bele semmit, kipróbáltam , hogy egyálatlán kinyílik-e. Kinyílt. Tegnap este, míg odavoltam vacsizni, nem használtam. És a mai reggelinél sem. Ennek feltételezhető következménye az lett, hogy hiányzik 500 rúpiám. Biztos, hogy nem költöttem el, és biztos, hogy a reptéren a váltás után még megvolt. Ma reggel meg hiányzott. És pontosan annyi hiányzik. Mielőtt elmentem a mai túrára az összes informatikai kütyümet, a megmaradt EUR-jaimat és a laptopomat bezártam a széfbe. Jobb a békesség. Még ilyen sem fordult elő velem a hosszú évek alatt.


Kampány
Az élményekhez visszatérve a mai tapasztalataim a közlekedést illetően a következő: a gyors és a bátrabb a nyerő a körforgalomban. Hihetetlen, hogy az életveszélyesnek tűnő vezetés stílusuk ellenére egyetlen balesetet nem láttam. Szerencsére tudják mire való a fékpedál és kétes kimenetelű helyzetben képesek használni is.
Ma mai napi közlekedési nyertesek a következők:
- Mezítlábas autóriksa vezetők (az autóriksa (avagy tuk-tuk) egy felépítménnyel ellátott pedálos motorkerékpár. A felépítmény oldalról nyitott, max. két utast tud vinni.
- Egy lepukkant terepjáróba bezsúfolt 11 ember.
- Egy apuka, aki két kisgyereket vitt maga előtt robogón.
- Két csadoros nő egy robogón.
- Egy néni, aki oldalvást utazott a robogón utasként, miközben a mobiltelefonján bütykölt valamit.
- Egy férfi, mögötte kisgyerek, majd mögötte oldalvást az anyuka.

Nem ismeretlen fogalom a lehúzás itt sem
- És a non plusz ultra – kisgyerek, apuka, nagyobb gyerek, anyuka. Majd a piros lámpánál állva megláttam, hogy egy világosabb színű ruhacsücsök és egy szandálos láb is kikandikál valahonnan az anyuka mögül. Amikor elindultunk, akkor világossá vált, hogy az anyuka balról egy kislányt szorongat félig az ölében. Összesen öten egy robogón!

Még azt is megtudtam, hogy a bukósisak csak a vezetőnek kötelező, az utasnak nem. Indiában jogosítványt sem túl bonyolult szerezni, csak át kell menni a vizsgákon. Oktatóhoz sem kötelező járni. És az egész 400 rúpia (ha jól emlékszem, de az tuti, hogy valami pitiáner összeget mondott a kolléga).

Hát nagyjából ennyi történt ma velem. A többi élményemet nem tudom szavakba önteni.

Ui: a mai nap meglepetése, hogy mindösszesen egyetlen koldust láttunk. Helyettük láttam viszont rengeteg embert aludni a Cubbon Parkban a padokon, de a kerítés tövében és azon a környéken az utcán is feküdtek emberek. Feltételezhetően hajléktalanok.



Utazás egyedül

Az egyedül utazást nem lehet megszokni. Pedig már lassan 7 éve gyakorlom. Nem lehet megszokni a rémületet a reptéri kijáratnál, hogy vajon tényleg vár-e valaki.

Nem lehet megszokni az étkezések magányosságát, az első reggelinél érzett zavarodottságot, hogy mi a jó csudát egyen az ember. . Mindig van nálam valami olvasnivaló, telefon vagy iPad vagy könyv. A fölött kitekintve remekül lehet sasolni, hogy ki, mit és honnan szerez. Persze ennek eredménye az első béna reggeli. Ma pl. sikerült kihagyni a gyümölcslevet, helyette ettem sült paradicsomot és sheperd’s pie-t és ittam két kávét. Tojásrántottát nem leltem sehol, helyette volt mindenféle indiai, tök ismeretlen nevű kaja. Holnap reggel kérni fogom a rántottát, mert úgy tűnik, hogy azt frissen készítik. A kávé viszont meglepően rendben volt. Elfelé jöttömben megtaláltam a gyümölcsleves-müzlis pultot. Majd holnap azt is áttanulmányozom részletesebben.

Nem lehet azt sem megszokni, hogy mit mit egyen az ember vacsorára és egyáltalán hol. Többször előfordult már, hogy éhesen feküdetm le, ha a házigazdák nem gondoskodtak a kulturált szórakoztatásomról, ami lássuk be, igen ritkán fordult elő. Max. egy közös vacsorát iktatnak be a programba a vendéglátók. De lássuk be, Bécsben mi sem vagyunk jobb házigazdák. Senki nem kisérgeti a vendégeket. Én egy estét szoktam velük tölteni, amikor is sétálunk egyet a Belvárosban és mesélek nekik ezt-azt. Szóval a vacsora komplikáltabb, mint ahogyan azt gondolná az ember. Sokszor van, hogy a szálloda messze van mindenféle bolttól és a szállodai étkezések egy vagyonba kerülnek. Annyira drágák, hogy az ember tényleg sajnálja rá a napi díját. Úgy tánik, hogy ez a szálloda azonban kivételes, mert tegnap 5 EUR-ért vacsiztam, ami lássuk be egészen elfogadható.

Nem lehet megszokni az iszonyatos koncentrálást, aminek egy ilyen utazás során ki van téve az ember. Mindent meg kell érteni, mindent meg kell figyelni, mert nincs senki, akitől titokban meg lehetne kérdezni, hogy most ez hogy is van. OK, nem sajnáltatni akarom magamat, mert ezekre a helyekre magamtól sosem jutottam volna le. Mindig szívesen vállakozom az utakra, mert tudom, hogy hihetetlen mennyiségű élménnyel gazdagodom a magányosság ellenére is. De megszokni az egyedül utazást, azt nem lehet.

Ui: jó tanács: reggelizni sosem a dolgozós/kirándulós ruhádban menj le! A legtöbb helyen nagyon kaja szaga lesz az embernek. Nekem már évek óta van reggelizős ruhám és holnap pl. inkább reggeli után fogok hajat mosni.

2015. február 7., szombat

India közepén

A sors ismét elsodort az otthon hidegétől. Indiába. Ma reggeltől 2 hétre az indiai IT fővárosba, Bangalore-ba vetem meg a lábamat.
Ha Egyiptomot elakadó lélegzettel figyeltem, akkor itt aztán végleg nem kapok levegőhöz. És nem csak a légszennyezettség miatt. Ez ám Ázsia a javából! És szöges ellentéte Szingapúrnak. Szingapúr jószagú, India kevésbé.
A megérkezés érdekesen alakult. A gépen megkaptuk az országba belépéshez szükséges kitöltendő papírost. Még a gépen ki is töltöttem. Leszállás után a kapunál két oldalról még két kitöltendő papírt nyomtak a kezembe. Az egyik a vámhoz szükségeltetett, a másikkal meg azt próbáltam bebizonyítani, hogy nem vagyok ebolás. Szerencsére mindenki hitt nekem. Az útlevél vizsgálatnál kaptam egy nagyon szigorú urat. Keresztkérdésekkel bombázott, hogy hány napig leszek itt, ez-e az első utam Indiában, mi célból érkeztem, hol fogok lakni. Mindre kifogástalan (vagy inkább kifogásolhatatlan) választ adtam, nem sikerült összezavarnia.
A következő meglepetés a bőröndjeimet megkaparintva ért. Mindkettőn volt Lufthansa-s névjegykártya (plasztik lap csavaros fém izével rögzítve), amit a zippzárakba lehet belefűzni. Mindkettő hiányzott. És a zippzárok sem ott álltak,ahová én szoktam húzni őket. Felnyitották mindkét bőröndömet! (Megnyugtatásul, a szállodában konstatáltam, hogy semmi sem hiányzik, még a lapos üvegben becsempészett pálinka is megérkezett.).
Az újabb sokk a reptér kijáratán kilépve fogadott. A kordonon túl kb. 100 ember állt szép sorban, táblával a kezében, hogy kire is várnak. Hömmmm.... Korzóztam egyet oda, egyet vissza, amikor is kiderült, hogy azonnal balra kellett volna fordulnom és ott várt rám a sofőr.Egy tucat hasonló arcú, bőrszínű indiai sofőr társaságában. Elindultunk az autóhoz. Valahol egy km után leáallított, hogy itt várjam meg, majd eltűnt. Izé, haló! Most ezt így hogy? És mi van ha most itthagyott? Jaj, nekem! És honnan ismerem fel, hogy ki az én sofőröm? Csupa egyforma ember, csupa egyforma szürke Mercivel állt meg körülöttem. Volt az én sofőrömnek szemüvege? Jaj, az a sofőr olyan ismerős. Értem jött? Kiderül, hogy nem. Ajjaj, eljutok én a szállodába még ma? Éveket öregedtem pár perc alatt. De aztán mégis megmentettek.
Tuk tuk
Már nem is mondtom, hogy mi jött az autózás során. Talán sokk? Sok. A sofőr következetesen a két sáv között autózott. Indexet nem használt, helyette dudált, amolyan „vigyázz, itt jövök a hátad mögött” jelzésként. A „Slow down” táblánál kicsit lelasított. 60-ra. 20 helyett. Rengeteg motorbicikli van az utakon. Az is egy kész tanulmány. Egymásmellett hárman is mennek. Bukósisak általában csak a vezető fején van. Az utas elvan anélkül is. Amúgy is túl sok ember él Indiában. Ráadásul sokan gyorsabban is mennek, mint az autók. Mi 90-nel mentünk, de rendre leelőztek bennünket. És természetesen nem 1000 köbcentis sportmotorokról beszélünk, hanem MZ típusú motorokról. Az egyik motoron két fiú ült. A hátul utazó édesdeden aludt szorosan rákulcsolódva a vezetőre. Többször is elhaladtunk mellettük, igy láttam, hogy tényleg alszik. És bukósisak az ő fején sem volt.
A nap látványa azonban az apuka elöl, nagypapa hátul, közöttük meg a 10 éves forma kisfiú. Természetesen senkin nem volt bukósisak.
Legalább egy órán át autóztunk csöndben, én próbáltam befogadni a rengeteg vizuális információt, de egyszer csak megeredte a nyelve a sofőrnek. Helyesebben nekiállt faggatni. Honnan jövök? Ausztrália? Nem, nem, Ausztria. Áááá, Ausztria. Az hol van? Aztán beugrott neki, hogy ott gyártják a KTM motorokat. Mutatott is gyorsan egyet. Én meg bólogattam okosan. Aztán jött a következő kérdés. Mennyien laknak Ausztriában? Mondom, pontosan annyian, mint Bangalore-ban. Nevetett, hogy milyen kicsi hely az az Ausztria. Érdeklődött az aktuális időjárásról is, ami után megtudtam, hogy még két hét és vége a télnek Bangalore-ban. (Tél, ha-ha-ha. 32 fok van.) Jött a kérdés, hogy mennyi ideig maradok. Áááá, olyan sokáig? Üzleti út? És csak Bangalore-ban leszek? Vannak barátaim Bangalore-ban? Mondtam, hogy még nincsenek. Aztán hirtelen megkérdezte, hogy milyen vallású vagyok. Kis híján félrenyeltem.Tájékoztatt, hogy ő presbiteriánus. Ha jól értettem... És ekkor megérkeztünk. Szerencsére megúsztam a fizetésemre vonatkozó kérdéseket.
Azt hittem már nem ér meglepetés. De még nem ért véget a nap. A szállodát hatalmas rácsos kapun át lehet megközelíteni. Katona és rendőr őrzi. Megnézték az autó alját azzal a vicces tükörrel. Erre a szemem sem rebbent, mert Kazahsztánban is csinálták.
A recepción nagyon kedvesek voltak. Megkérdeztem, hogy majd hogyan tudnék palackozott vizet vásárolni, mire meglepett szemöldökhúzás volt az első reakció. Utána megnyugtatott a fiatalember, hogy naponat 2 üveg ásványvíz jár ingyen. Ha netán nem lenne elég, szóljak csak neki és bármiről gondoskodik, nekem nem kell fárasztani magamat.
Kilátás a tóra
Komolyan úgy érzem, hogy bezártak az elefáncsonttoronyba. Innen tényleg nem lehet kimenni. De ha ki is mennék, nem tudnék hol közlekedni, mert járda az nincs. Mondjuk ez lenne a legkevesebb, de rettenetesen meg is bámulnának. Így maradok a luxus körülmény között. Medence, a partján bár, naplemente, jó idő. Kell ennnél több? Igen, a kalandok! De attől most kénytelen leszek eltekintni a mai napon. Holnap viszont jön két kolléga értem és elvisznek várost nézni. Egyáltalán nem bánom eme biztonságosabbnak tűnő formáját a városnézésnek. Amúgy a városközpont 15-20 km-re van.
Tehénkék
El ne felejtsem, többször is megvoltak a mai nap során a szent tehenek. Láttam tarkát is. Kicsit más fazonúak, mint az otthoniak. A dús füvű alpesi legelők helyett be kell érniük a zacskós szeméttel. Egyik nyakig benne járt egy kukás zsákban. Remélem nem csak Milka csoki papírt talált benne.:-)
Készül a vacsi a tandoor-ban
Vannak viszont érdekes madarak és egy nagy tó a szálloda mögött. Félre értés ne essék, nem lehet a partján sétálni, viszont jó hallagatni a madarakat.
Lassan kellene valami vacsorát ennem, mert lassan 24 órája nem ettem.
Az 2. számú szabályt sikerült betartanom, miután az 1. számút megszegtem. Jég nélkül kértem a Cola-t, de fogat mostam csapvízzel.
Ui: sikerült vacsit rendelnem. Csirke lesz valamiféle mandulás szósszal, tandoor-ban (indiai kemence) és lesz hozzá fokhagymás naan (india kenyér) valamint mango lassi is (ez meg mangóból készült tejes ital). Az orrom előtt fog megsülni minden a kemencében. Jó, a mangó lassi az nem.
Ui 2: India nagyon-nagyon hangos ország. Folyamatos dudálás, füttyögés, sípolás, autók, motorok, építkezések zaja.

Első napi vacsi
Ui 3: Elfogyasztottam a vacsit 3 engem bámuló pincér szemei előtt. Rajtam kívül egy teremtett lélek nem volt a mdence parti étteremben. Ezzel megszegtem a 3. számú szabályt, miszerint csak olyan helyen egyél, ahol sokan vannak. De talán ettől most el lehetne tekinteni, ugyanis itt is 9 óra körül vacsiznak a helyiek és ez mégis csak egy szálloda étterme volt. De majd holnap meglátjuk.
Ui 4. A palackozott víz pocsék ízű. Remélem holnap sikerül mégis valamilyen másikat szereznem a városnézés után. Még van 2 üveg vizem, meg egy Evian-om a repülőgépekről. (A lányok szerint az Evian az nem víz, az Evian.)