Tegnap Windsorba vonatoztam, hogy ott találkozhassam az unokahugommal.
Manapság már olyan snassz 130 km-t utazni egy találkozáshoz, sokkal izgalmasabb az 1.500 km-es távolság. :-)
Úgy esett, hogy épp au pair-kedik Angliában, mégpedig nem túl messze ahhoz, ahol az én cégem van. Így lefacebook-oztuk, hogy szombaton Windsorba kirándulunk közösen két másik szintén babysitter lánnyal együtt.
Windsorba vonattal és busszal mentem és meg kell hagyni, hogy a buszozást nagyon élveztem. A Legoland-ot is érintette az autóbusz. Nagyon impresszív a hely, még Lego stílusú szállodája is van, meg a parkhoz vezető úton a WELCOME felirat lego kockákból van kirakva. A körforgalomban meg életnagyságú őzeket láttam, szintén a kis kockából kirakva. Viszont a nagy tömeg egyáltalán nem volt impresszív, de talán hétközben kevesebben vannak.
Windsorban volt még időm sétálni és kávézni a lányok érkezése előtt.
Miután megérkeztek, megállapítottuk, hogy a kastélyba nagyon sokan akarnak bemenni és valószínűleg még többen lehetnek bent, így mi nem növeltük a tömeget. És a 17 fontos belépőjegy is komoly visszatartó erőnek bizonyult. Helyette inkább sétáltunk, majd lefotóztuk a közeledő sötét fellegeket és gyorsan a kocsmák felé vettük utunkat. Épp be tudtunk ugrani egy szimpatikus kocsmába a szakadó eső elöl.
Én egy John Smith's sört ittam és valami csirkenyársas, piri-piri szószos kaját ettem.
Mire befejeztük a henyélést, kisütött a nap ismét. Muszáj volt lejárni a kaját. Lementünk a Temze partra kacsákat, ludakat, hattyúkat fotózni, majd megkerestük a híres vagy inkább hírhedt Eton College-ot. Sajnos nem találkoztunk nemesi sarjakkal, így nem tudtam a lányokat jó pénzért eladni. Helyette láttuk a szigorú falakat és mindannyiunknak ugyanaz a szó jutott a helyről eszébe. Roxfort.
Windsor egyébként nagyon hangulatos hely, csak az a sok turista ne lenne. Szegény királynő, nem hiszem, hogy túl boldog lehet, ha ott van. Engem biztos zavarna az a tudat, hogy emberek ezrei várják, hogy végre kitegyem a lábam a kastélyból és betódulhassanak a szobáimba...
Amikor hazaértem, már öreg este volt és ráadásul az eső is szakadt, így taxival tettem meg a 25 perces utat a vasútállomástól. Valahogy nem volt kedvem bőrig ázni. :-)
Ma reggel viszont London felé vettem az utamat.
A máskor 50 perces vonatút ma másfél órás lett, mert egy megállót busszal kellett menni pálya karbantartás miatt. Amikor a jegyet vettem, akkor az eladó előzékenyen figyelmeztetett, hogy ugye tudom, hogy busszal kell mennem egy megállót. Tudtam. Mert reggel már tájékozódtam az interneten. Nem csak úgy megyünk bele a vakvilágba, kérem szépen.
Londonban aztán a Picadilly Circus-nál megengedtem magamnak azt a fényűzést, hogy váltottam jegyet a turista buszra. Arra a hop-on, hop-off típusú, idegenvezetős buszra. Évek óta szerettem volna ilyennel utazni és még nem adtam fel, hogy Bécsben és Budapesten is felülök ezekre.
Természetesen felmentem a tetejére, a nyitott részbe. Csak ne lett volna olyan hideg... A Picadilly-től egészen a Tower-ig bírtam, ami jó másfél óra volt. A Buckingham palotánál a rengeteg turista busz miatt alig lehetett haladni, na az nagyon unalmas volt.
A Tower-től viszont metróztam a Leicester Square-ig. Ott még beugrottam a négy szintes M&M bolta, ahol csak tátottam a számat a vagy 10 m hosszú extra színű M&M-ek sora előtt. Ezúton is köszönöm Fruzsináéknak a tippet!
Mivel gyönyörű napsütés volt, így végre semmi akadálya nem volt, hogy a St. Jame's parkban piknikezekk. A múltkori kirándulásom során hoztam eská piknik csomagot, de akkor épp eleredt az eső, így a Pall Mall egyik kapualjában guggolva ejtettem meg a pikniket.
Most viszont nem volt ennivalóm. Viszont megláttam, hogy a Leicester Square-en adnak pizzaszeletet a Pizza Hutban elvitelre is. Nosza hát, szereztem 3 szeletet dobozban. A dobozt szorongatva gyorsan szedtem a lábam a St. Jame's Parkba, közben a fél szememet a felhőkön tartva, hogy nehogy esni merjen mire odaérek. Angliában egyáltalán nem meglepő, hogy az egyik percben még süt a nap, a másikban meg már szakad is. De kitartott a napsütés.
Találtam egy kellemes padot, pont a tó partján és a madarakban gyönyörködve elfogyasztottam a késői ebédemet, korai vacsorámat. A pizzaszeletek szélét megosztottam kedvenceimmel, a ludakkal. A kezemből ettek. :-)
Innen már csak a Waterloo pályaudvarig volt hátra. Pont 4 órakor értem a Big Benhez, így hallhattam volna a híres hangját, ha a buszok nem nyomják azt el a kereszteződésben.
Most jó vonatra szálltam (a múltkor rossz vonatra sikerült felszállnom és csak 50 perc múlva realizáltam azt, de az egy másik sztori) és mikor megérkeztem, nem esett plusz még világos is volt, így semmi nem szólt az ellen, hogy gyalog jöjjek a szállodáig (mert még nem gyalogoltam a hétvégén eleget). Hazafelé összeszedtem a bátorásgom és átvágtam a nagy parkon is, aminek a közepében a szálloda van. Ez inkább olyan kutyasétáltatós, lovaglásra is alkalmas park, nincsenek benne kifejezettem séta utak. De nagyon szép. Reggelente még deres volt a fű, amikor a vonathoz igyekeztem.
Szóval mozgalmas napjaim voltak, de megérte.
Megint megállapítottam, hogy furcsák az angolok.
Nem csak, hogy mosolyognak, meg a hogyléted felől érdeklődnek, a baloldalon közlekednek, a jobb kormányról már nem is beszélve, hanem
- neveket adnak a házaiknak (majdnem mindegyik ház homlokzatán ott a neve, meg a nagyon régieken az építési dátum is, mint pl. Orchard Cottage, Delany House, Moore House stb.)
- képesek leülni két megállóra is a vonaton a szerelvény belsejébe préselve magukat
- furcsa körforgalmakat festenek fel egészen kicsi kereszteződésekbe.
2 megjegyzés:
szeretem a beszámolóidat. Mióta megöregedtem, szeretem Angliát, a vidékit is, meg Londont is. Nem mintha olyan sokat jártam volna arrafelé :)
A királynő szerintem egyébként kábé sohasem boldog, nem csak Windsorban nem. legalábbis nem látszik az arcán, hogy olyan jó lenne neki.
Jó volt olvasni - megélni biztosan még jobb.
Megjegyzés küldése