2015. február 8., vasárnap

Városnézés Bangalore-ban

Megvolt a városnézés, de inkább egész napos autózásról beszélhetünk telis-teli vizuális élménnyel Legalább egy órát autóztunk, hogy az első nevezetességhez elérkezzünk. Kiderült, hogy a két kolléga sem sokkal jobban ismeri a várost, mint én. Ugyanis nem itt születtek. Egyikük északról való, 2.000 lm-re innen. Másikuk délről Kerala-ból jött. Neki csak 200 km-re van a családja.

Lalbagh Garden
Gyümölcs az utcán
A Lalbagh Garden-ben kezdtünk, ami egy botanikus kert, csak egy kicsit elhanyagoltabb, mint európai tárasik. Volt benne rózsakert, de sajnos meg sem közelítette a Volksgarten-ben találhatót, ráadásul körbe volt kerítve az egész, a rózsák közé nem is lehetett bemenni.

Nagy majom
Viszont láttunk egy 200 éves fehér selyemfát és voltak majmok is. Jó nagyok. De ők nem jöttek közel az emberekhez. A park bejáratánál rengeteg árus volt. Lehetett nálunk venni paradicsomot, uborkát hámozatlanul vagy hámozva, felkarikázott ananászt, amin a legyek násztáncot jártak. De volt ott reszelt sárgarépa, amit kis zacskókba porcióztak az uborkával együtt. És volt jég is, amiben az árus a kezét hűtötte. Meg jégkrém és palackos vizek. Meg volt nyers kukorica, amit faszén parázs felett pirítottak kérésre. Európai létemre nem mertem volna semmit enni, de szerencsére kisérőim sem gondolták, hogy enegem etetni kéne. Az utakon ma is volt forgalom rendesen, de mindenki megerősítette, hogy ez semmi a hétköznapi forgalomhoz képest.


Fehér selyemfa
Mire a parkot körbesétáltuk háromnegyed egy lett. Itt volt az ideje az ebédnek. A kollégák kicsit tanácstalanok voltak, hogy hová vigyenek, holmi McDonalds-ot emlegettek, mire az én válaszom egy komoly szemöldökráncolás volt.
Ijedten helyesbítettek, hogy inkább indiait szeretnék, ugye. Helyeslően bólogattam. Ekkor kezdődött egy kisebb tanácstalanság, meg telefonálás valamilyen helyi nyelven. Végül a sofőrünk mentett meg, javasolt egy éttermet a közelben. A közel az 30 pec autózást jelentett. Megérkeztünk az étteremhez, de még a kollégák is vonakodva szálltak ki a kocsiból. Miután bementünk, megnyugodtunk, hogy sokan vannak es nagyon szép a hely. Sőt, nagyon elegáns volt. Az ebédrendelést teljsen rájuk bíztam, mert nem tudtam mit kezdeni az étlappal. Viszont jó hír volt, hogy itt is minden a tandoor-ban (a kemencében) készült. Ettünk előételt, csirkét és sült sajtot. Izgatottan figyelték, hogy mit szólók a fűszerezettségéhez. Mert megbeszéltük, hogy csak közepesen csípős ételeket rendelünk. Csípősebb volt, mint a tegnapi vacsora és jóval csípősebb, mint amit mi otthon csípősnek eszünk, de nem volt lélegzetelállító, vagy netán kémia szertár jellegű. Még a harmadik falat után és éreztem az étel ízét, bár az orrom elkezdett folyni, ami nálam a csípőset jelzi. Kaptunk hozzá még extra szószokat. A zöld szószról már tudom, hogy nem szeretem, mert abból a növényből készül, amit Lacival nem szeretünk. Zöld koriánder. Szóval azt már meg sem kóstoltam (tegnap este már túlestem ezen a körön). Viszont volt csípős szósz, amiből fiatal kollégám óvatosan szedett nekem. Isten bizony még a kését is letette, úgy figyelt. Csípős volt, de nem ehetetlen. Hitetlenül csóválta a fejét, amikor látta, hogy mindet megeszem és még kérek. Utána jött a főfogás. Valamilyen csirke volt szószban. Mennyei. És hozzá roti-t ettünk, szintén kemencében készült kenyér, a naan testvére, csak nem finomított lisztből van. Egyszerűen imádom az indiai kenyereket! Elnézést kértem , hogy sajnos én két kézzel fogom enni a kenyeret. Ők mindketten egy kézzel ettek. Két falat erejéig szerencsétlenkedtem a késsel, villával meg a kenyérrel, majd megkegyelmeztek. Mondták, hogy egyem a húst kanállal. Ez kb. két falatig ment is, majd megmutatták, hogy hogyan kell kézzel enni. Néhány falat után már ment is a kézzel evés, sőt az első roti végére már az is ment, hogy csak job kézzel egyek. Sosem hittem volna, hogy fog ez menni. Ugyanis az indiaik csak a jobb kezüket használják evéshez. A másik az másra való. Szóval nagyon finomat ebédeltünk, de desszertet már egyikünk sem bírt enni. És fizettem mindösszesen 54 EUR-t hármunk ebédjéért. Mert természeten meghívtam őket, ha már az egész napot velem töltötték. Közben persze ájudoztak, hogy a 3.000 rúpia tiszta rablás és hogy milyen drágán ebédeltünk.

Folytatódott tovább az autókázás, mert én meg szerettem volna nézni az összes utikönyv és internetes források által ajánlott Bull Temple-t. A kollégák egyike sem járt még benne, szóval nem is tudtuk, hogy mire számítsunk. Én annyit tudtam, hogy lesz ott egy 5 m magas 6 m hosszú bika szobor, amiről a mondás azt tartja, hogy évekig folyamatosan nőtt, míg nem valaki egy szigonyt vágott a homlokába és onnatól nem nőtt tovább. Szóval a templom nem volt más, mint egy ház a bika körül. Semmi több. A cipőnket a bejáratnál kellett hagyni, amitől kicsit ideges lettem, hogy vajon meg lesz-e még ha visszaérünk. Megvolt. De kb. 5 percig tartózkodtunk a helyszínen. Ha jól emlékszem még fényképezni is elfelejtettem, annyira meglepődtem, hogy nem igazán ezt vártam és hogy ezért autóztunk újabb 30 vagy 40 percet. A kollégák a kijáratnál ittak friss kókusz levet. Én nem mertem kipróbálni, bár ez volt a legkevésbé kockázatos formája a gyümölcslé fogyasztásnak, ugyanis zöld kókuszt vágnak fel egy nagy jatagánnal az ember orra előtt. Adnak hozzá egy szívószálat és már ihatod is. De én nem mertem megkóstolni, mert holnap tréninget kell tartanom. Nem kockáztathatok semmit. Talán majd a jövő hétvégén.

Ezután újabb óra autózás következett, hogy megnézhessük az ISKCON templomot, amit a krisna hívők építtettek 1997-ben. Itt már rutinosabbak voltunk és a cipőinket az autóban hagytuk. Így viszont poros lett a lábunk, mert a betonon kellett gyalogolni jó pár métert. De egyáltalán nem volt rossz és nem vagyok én cukorból, hogy egy kis mezítlábazás megártson. Valamint így legalább nem kellett a cipőink miatt aggódni. Egy stresszforrással kevesebb, gondoltam. A templomban kaptunk valami VIP jegyet, ami ugyan drágább volt (hármunknak 300 rúpia), de azzal nem kellett végigállni a hosszú sort. Viszont egy szigorú matróna nem engedte meg, hogy bevigyem a hátizsákomat a templomba. Egy kétes helyen kellett hagynom. Gyorsan kivettem belőle a pénztárcámat, még szerencse, hogy az útlevelemet a szállodában hagytam, a telefonom meg egész nap a zsebemben volt.

A templom érdekes volt, de semmi vallásos áhitat nem fogott el benne, mert tereltek bennünket, mint a marhacsordát folyamatosan tovább és tovább. Viszont mint VIP-esek, kaptunk egy rövid imát az egészségünkért, és hogy sikeresek és gazdagok legyünk. A templomban nem lehetett fényképezni egyáltalán. Kifelé jövet kötelezően végig kellett menni a bazáron és az éttermen. Rengeteg féle csábító étel volt, de a higiénia súlyosan megkérdőjelezhető volt. Szerencsére nem voltunk éhesek. Legnagyobb meglepetésemre a kijáratnál ingyen ételt osztottak. Főtt rizst. De ezt is kihagytuk, bár kötelező volt kivárni a sorunkat, hogy kijuthassunk. Kiderült, hogy a templom átellenes végében jutottunk ki, így egy pillanatra meglepődtünk, hogy hogyan is szerezzük vissza a táskámat. Azon nevetgéltünk, hogy most vissza kell mennünk a bejárathoz, ahol is majd kiderül, hogy nem is lehet vissafordulni, át kell menni ismét a templomon, de megint nem vihetem be a táskámat, tehát végtelen ciklusba fogunk keveredni. Hülye IT-sok. Úgy látszik nem fáradtunk le eléggé a sok autózásban. :-)Végül minden jól alakult. A táskám hiánytalanul visszakaptam.

Ezután már csak az újabb 1 óra autózás volt hátra a szállodáig, bár a kollégák biztattak, hogy menjünk vásárolni. Nem volt hozzá kedvem, mert nekem a vásárlás az nagyon személyes dolog és én nem tudok vásárolni két figyelő szempár kereszttüzében. Majd jövő hétvégén megoldom valahogy. Mert a mai nap után már nem fogok félni a hotel által hívott taxiba ülni és egyedül elmenni valahová. Ezek nem is igazán taxik, a hotel üzemelteti őket és tényleg biztonságosak. A mai napot is egyetlen sofőrrel csináltuk végig. Szegény mindenhol várt ránk hősiesen.

Szállodai szobám
Viszont a biztonságról tanultam ma is valamit. Több helyen olvastam már korábban is, hogy a szoba ajtót zárjuk be belülről, mert számtalan szállodában kopogás nélkül rátörnek az emberre a szállodai alkalmazottak. Persze azt is írták, hogy az 4-5 csillagos szállodákra ez nem jellemző. Megérkezésemkor kaptam egy üdvözlő levelet, amiben megerősítették, hogy használjam a széfet és éjszakára zárjam be az ajtómat belülről, mert a szálloda nem vállal felelősséget a besurranó tolvajok miatt. A széfet még soha, sehol nem használtam, de tegnap este gondosan kitanulmányoztam, hogy hogyan működik. Előbb nem tettem bele semmit, kipróbáltam , hogy egyálatlán kinyílik-e. Kinyílt. Tegnap este, míg odavoltam vacsizni, nem használtam. És a mai reggelinél sem. Ennek feltételezhető következménye az lett, hogy hiányzik 500 rúpiám. Biztos, hogy nem költöttem el, és biztos, hogy a reptéren a váltás után még megvolt. Ma reggel meg hiányzott. És pontosan annyi hiányzik. Mielőtt elmentem a mai túrára az összes informatikai kütyümet, a megmaradt EUR-jaimat és a laptopomat bezártam a széfbe. Jobb a békesség. Még ilyen sem fordult elő velem a hosszú évek alatt.


Kampány
Az élményekhez visszatérve a mai tapasztalataim a közlekedést illetően a következő: a gyors és a bátrabb a nyerő a körforgalomban. Hihetetlen, hogy az életveszélyesnek tűnő vezetés stílusuk ellenére egyetlen balesetet nem láttam. Szerencsére tudják mire való a fékpedál és kétes kimenetelű helyzetben képesek használni is.
Ma mai napi közlekedési nyertesek a következők:
- Mezítlábas autóriksa vezetők (az autóriksa (avagy tuk-tuk) egy felépítménnyel ellátott pedálos motorkerékpár. A felépítmény oldalról nyitott, max. két utast tud vinni.
- Egy lepukkant terepjáróba bezsúfolt 11 ember.
- Egy apuka, aki két kisgyereket vitt maga előtt robogón.
- Két csadoros nő egy robogón.
- Egy néni, aki oldalvást utazott a robogón utasként, miközben a mobiltelefonján bütykölt valamit.
- Egy férfi, mögötte kisgyerek, majd mögötte oldalvást az anyuka.

Nem ismeretlen fogalom a lehúzás itt sem
- És a non plusz ultra – kisgyerek, apuka, nagyobb gyerek, anyuka. Majd a piros lámpánál állva megláttam, hogy egy világosabb színű ruhacsücsök és egy szandálos láb is kikandikál valahonnan az anyuka mögül. Amikor elindultunk, akkor világossá vált, hogy az anyuka balról egy kislányt szorongat félig az ölében. Összesen öten egy robogón!

Még azt is megtudtam, hogy a bukósisak csak a vezetőnek kötelező, az utasnak nem. Indiában jogosítványt sem túl bonyolult szerezni, csak át kell menni a vizsgákon. Oktatóhoz sem kötelező járni. És az egész 400 rúpia (ha jól emlékszem, de az tuti, hogy valami pitiáner összeget mondott a kolléga).

Hát nagyjából ennyi történt ma velem. A többi élményemet nem tudom szavakba önteni.

Ui: a mai nap meglepetése, hogy mindösszesen egyetlen koldust láttunk. Helyettük láttam viszont rengeteg embert aludni a Cubbon Parkban a padokon, de a kerítés tövében és azon a környéken az utcán is feküdtek emberek. Feltételezhetően hajléktalanok.



Nincsenek megjegyzések: