A blogolás és én

Egy szép nyári napon lakhelyet váltottunk (ki nem tudja még?). Új élmények, új helyek, új emberek.
Le kellene mindent jegyezni - gondoltam. De nem értem rá. Mert épp túléltünk. Napokat, helyzeteket, érzéseket, munkát, iskolát. De közben sajnáltam, hogy csak fényképekkel dokumentálunk, főleg kirándulásokat. Szavakkal nem. Lehetne naplót vezetni. Lehetne, lehetne, de egy idő után valahogy elmúlik az ösztönzés, a napló hátrébb csúszik a fiókban, majd évekkel később költözésnél, selejtezésnél előkerül és sajnáljuk majd a le nem jegyzett kalandokat, tapasztalatokat, élményeket. Jókat is, rosszakat is egyaránt.
Meg aztán jó lenne az élményeket másokkal is megosztani. Mert van tapasztalat is közte bőven. Azoknak, akik még csak most fontolgatják a kiköltözést, azoknak is, akik már itt laknak. És élmények azoknak, akik a világban máshol laknak. Nekünk is jól jött volna számos tapasztalat a sajátjaink közül.
Így kötöttem ki a blognál. De blogolni nem könnyű. Nehéz meghúzni a vonalat a személyesség és a tárgyilagosság/érdekesség között. Személyeskedni nem igazán jó, mert ott van a két gyerek, ki tudja, hogy később mennyire lesznek boldogok, hogy kiteregettük a családi szennyest. Ki tudja, hogy nem lesz-e valamelyikből magas rangú személy vagy politikus és majd a rosszakarói előhúzzák a 20 évvel azelőtti történeteket, fényképeket. És akár lehet kínos is...
Egyszóval nem árt vigyázni és néhány dolgot magunkban tartani.
De nem is erről akartam igazán írni.
Hanem arról, hogy több, mint egy évvel ezelőtt, blogra vetettem a régi történeteinket, tapasztalatainkat. Nagyon örültem, hogy sikerült sok mindent felidézni a kiköltözésünk óta. Lementettünk egy kis darabot az életünkből.
Amikor ezzel megvoltam, jött a kérdés, hogy na, mostaztán miről írjak? Daráltuk a napokat, látszólag nem történt semmi különös. Vagyis csak látszólag semmi különös. Mert napok múlva eszembe jutott, hogy jaj, hát ez olyan blogravaló volt. Meg az is. Készültek a posztok. Sokszor sajnálkoztam, hogy a csudába is, nem fényképeztem semmit, mert nem volt mivel. Aztán lett egy kamerás mobilom. De nem tudatosult bennem. A mobiltelefon az nekem telefonálást, meg sms-ezést jelentett. Laci kezedett el noszogatni, hogy ha már úgyis sétálnom kell, akkor legalább fényképezzek. Óriásplakátokat. Mert az itt annyi van. Jók is, rosszak is. És elkezdődött a fényképezés. Eleinte nem ment könnyen. Elhaladtam az óriásplakát előtt, megállapítottam, hogy ezt jó lenne lefényképezni és mentem tovább. Majd 5 perc múlva rájöttem, hogy van mivel fényképezni. Visszafelé lőttem óriásplakátot.
Szép lassan tudatosult a megörökítési lehetőség. Képi és írásos. Mára olyan lettem, mint egy hivatalos tudósító. Látok, hallok, tapasztalok valamit és azonnal bekapcsol a belső kamera, mert tudom, hogy ez jó lesz posztnak a blogra, majd zsebből kirántódik a mobil és rögzíti a képeket.
De ezt valóban nem lehetett a legelején megcsinálni. Mert amikor új helyre költözöl, akkor minden erőddel a környzeted megismerésén fáradozol, hivatalokba járkálsz, próbálod az élelmiszerek fellelhetőségét feltérképezni, netán beazonosítani őket és olyan fontos kérdésekre választ találni, hogy hol az élesztő a boltban. Az utcán folyton arra koncentrálsz, hogy hol vagy és hogy merre kell menned. Esténként a család körül ugrálsz, mert ilyen füzet kell, olyen rajzot kell csinálni, ezt kellene keresni a neten, jön a kiközösítenek/bántanak/nem szeretnek/nem értem a nyelvet/és egyébként is haza akarok menni problémakör, megspékelve a mit eszünk vacsorára kérdéssel. Mindeközben persze óhatatlanul látod az óriásplakátokat, az embereket, a kereszteződésben a lámpákat. Megtapasztalod, hogy tiéd az elsőbbség a zebrán, meg azt is, hogy a szolgáltatások ára igen magas. De örülsz, hogy túlélsz, kifizetsz, elintézel, megnyugtatsz, körülugrálsz, meggyógyítasz. Az idő meg lassan folydogál. Magabiztosabbá válsz, nőnek a gyerekek, megtanulnak főzni, kevesebbet koncentrálsz az eltévedésre, netán dudorászva mész a piacra a kedvenc árusodhoz. Tudod, hogy hol jó a kenyér, hol sárga a tojás, hogy germ az élesztő és a vajak környékén van (Billa), hol lehet finom vaníliás fánkot kapni (Groissböck) vagy lekváros piskótatekercset (Ströck). Mindez rutinból megy, van idő szemlélődésre, megfigyelésre. És innentől nő a posztok száma, pedig a legelején nem adtam többet a blognak, mint egy év. Egyrészt mert féltem, hogy megunom, másrészt meg féltem, hogy nem lesz miről írni.
Ma azt látom, hogy mindig van miről írni. Néha személyesebben, néha tárgyilagosabban.
Az elején fontos volt tudni, hogy olvasnak. Ma már lényegtelen. Az a legfőbb örömöm, hogy dokumentálhatok és hogy van mit.
Apropó, itt az ideje, hogy lementsem a blogot. :-)