Hogy mi köze az említett dolgoknak egymáshoz? Normális napokon semmi. De e tegnapi nap valami egészen különlegesre sikeredett. Délelőtt két remek jó piacon is jártunk (erről majd később mindenképpen írok), majd elköltöttünk egy remek jó ebédet a második piacon. Hazafelé az a remek jó ötletünk támadt, hogy tekintsük már meg a Maria vom Siege templomot belülről is. Ez az a templom, melynek kupolája pont úgy néz ki, mint a Parlament kupolája (és nem a Parlament épült előbb -
Steindl Imre Friedrich von Schmidtnek volt a tanítványa). Ez is évek óta szerepel a "mit kell megnézni Bécsben" listánkon. Jó, nézzük meg most. Találtunk is remek jó parkolóhelyet a templom mögötti utcában, így a templomot hátulról közelítettük meg. Egy oldalajtó sarkig nyitva volt. Kicsit bizonytalankodva álltunk a nyitott ajtóban, hogy vajon ez reguláris bejárat-e. De két tény is ezt látszott megerősíteni. 1. Ki volt függesztve a misék rendje az ajtó mellé, 2. a templomot épp felújítják, építési kordonnal van körbevéve, tehát nem biztos, hogy a főbejáratot használják a felújítás alatt. Vagyis szabad a pálya. Szerintünk. Simán bejutottunk a templomba, egy lélek nem
volt bent (a Szentlelket kivéve). Nézelődtünk, Laci fényképezett, én szokás szerint olvasgattam, majd meghallgattam Laci összehasonlító elemzését a templom és a Parlament kupoltarméről. Ekkor már fáztam, mert a templomban nagyon hideg volt. A templom főbejáratánál a nagy fakapu nyitva volt, de a templomot üvegfal választotta el az előtértől. Idős házaspár jelent meg az üvegfal túloldalán, figyeltem a tétovázásukat a távolból és valami félelmetes érzés kezdett hatalmába keríteni. Nem kerültek beljebb az előtérből. A néni fésülködni kezdett az üvegfalat tükörként használva. Ők akkor még nem láttak bennünket. Ekkor elindultunk a főbejárat felé kényelmesen. Az üvegfal számos ajtót rejtett, de mindegyik aprócska lakattal volt lezárva. Mind. Az oldalajtók is. Jó, csak semmi pánik!
Kimegyünk arra amerről bejöttünk. De ekkor már tempósan szedtük a lábunkat a "vészkijáratunk" felé. A nagy faajtó csukva volt, nyitjuk, nem nyílik! Apááááám, bezártak minket! Csak néztünk egymásra, hogy most mi vaaaaaan? Én erősen koncentráltam, hogy tuti biztos, hogy nem álmodom? Ilyen nem lehet! Ilyen csak urban legend-ekben fordulhat elő. Ez most biztos csak flash. Megpróbáltam én is, az ajtó nem nyílt. Jó, akkor vissza a főbejárathoz. Az OK, hogy be vannak zárva az ajtók, de hátha valamelyik lakat nincs igazán bezárva, csak a retesz van elhúzva és akkor belülről nyitható. Nem, minden ajtó zárva volt. Retesszel, lakattal és rendes zárral is. Adnak a biztonságra, az szent igaz. OK, még mindig semmi pánik, láttam egy ablakot nyitva a gyerkeknek szánt játszósarokban, majd ott kimászunk. Rohanás oda. Az ablak kicsi és sűrű rácsos háló van rajta... Ráadásul kb. 3m magasan van a járdától, az építési kerítés innenső oldalán. Az ablakból rálátni a Pfarrhof-ra. Oda kellene becsöngetni. Egy nő olvasgatja a Pfarrhof hirdetményeit. Üvölteni kezdek az ablakból. Hallo! Entschuldigung, können Sie helfen uns? Hallo! Entschuldigung! A nő tekergeti a fejét, néz a templom irányába, de valahogy nem lát minket. A rácsot ütögetem és kiabálom, hogy "Hier in der Kirche". Ilyedtemben az összes der, die, das pontosan jut az eszembe, belülről nevetek. A nő nem lát. Feladom.
OK, akkor nézzünk valamilyen telefonszámot a templomban. Találunk is a Pfarrkanzlerei számát. De mi véletlen, azok szombaton nem "rendelnek", nem veszik fel a telefont, csak az üzenetrögzítő kapcsol be. Az meg kb. olyan, mintha a Jóistennel beszélnék, reménytelen. Laci közben felfedezi, hogy egy másik ajtón a sekrestyébe be lehet jutni. Kínjában szétnéz. Talál egy vödör kulcsot. De tényleg, egy kisebb heringes vödörről van szó. Talán nem kéne végigpróbálgatni mindent. Úgy érezzük, nem ez a legmegfelelőbb módja a szabadulásnak. Talál telefonszámokat a falon. Találalomra telefonálok. Egy hölgyet választok, bízva abban, hogy a nők szociális érzékenysége nagyobb, mint a férfiaké. Felveszi. Bemutatkozom, mondom udvariasan, remélem tud segíteni. Itt vagyunk a templomban és bezártak minket. Mondja, nem tud segíteni, de egyáltalán honnan tudom a számát? Ajjaj, összeszorul a gyomrom és visszakérdezek, hogy nem ő XY? De igen, de honnan tudom a számát? Mondom, a falon láttam. Erre ő: sajnos nem tudok segíteni, ne haragudjon. Ekkor gyorsan elnézést kértem és letettem. (Mindezt abszolút németül nyomtam. Telefonon. Magam is meglepődtem.) A listáról való telefonálást is elvetettük, mert úgy gondoltuk, hogy nem kellene egy békés hitközség életét felkavarni holmi illegális templomlátogatás miatt, mert milyen már, hogy valaki nem tudja, hogy ki van írva a sekrestyébe a mobil(!) száma. Kituszkolom Lacit a sekrestyéből, gondolkozzunk más menekülési lehetőségen.
Közben hívom Nórit, óriási röhögés, hitetlenkedés, majd jön a szakszerű tanács, no, akkor épp jó helyen vagytok, hogy imádkozzatok a szabadulásotokért. Köszi, nem épp erre van szükségünk. Mondja, hogy mindjárt indulnak és idejönnek a templomhoz. OK. Az ablakhoz megyek megint, de egy lélek nem jár arra. Csak egy rendőrautó. Már másodjára. Mondom Lacinak, hogy talán fel kéne hívni a rendőrséget. Remek ötlet! De én meg nem tudom a rendőrség számát, az autó oldalán ugyan ki volt írva, de későn kapcsoltam. Laci mondja, hogy hívjam fel a 112-et. A 112-et? Egy ilyen üggyel? Én azt nem merem. Jajj! Beütöm, hogy 112 - kiírja a telefonom, hogy európai segélyvonal. Apáááám! Én ezt nem merem. Ide ilyen ügyben merjek telefonálni? De hát fél 6-ig még 4 óra van, akkor mondjuk tuti kinyitják a templomot az esti miséhez. Na, de addig megfagyunk. Már hideg az orrom, az ujjaim. Hol az a 112? Felhívom. Németül veszik fel. Na, itt már nem merek németül beszélni, kérdezem, hogy beszél-e angolul. Nem, de kiabál, hogy Haaaaans, majd másokat szólongat, hogy valaki jöjjön már, aki tud angolul. Nézek értetlenül, hogy mit hívtam én? Egyáltalán a Földön vagyok? Mi a fene folyik itt? Valaki átveszi a telefont, kérdezi, hogy miben segítehet. Mondom, hogy "we are in a funny situation", tényleg vicces, egy templomba ragadtunk. Óriási nevetés harsan a vonal másik végéről. Én is nevetve veszekszem, hogy ne nevessen rajtunk, ez egyáltalán nem olyan vicces. Na, melyik templom az? Mondom melyik. Fuldokló nevetés közepette mondja, hogy mindjárt megyünk, majd elköszön. Várunk. És tényleg jönnek. 3-an. Két férfi és egy nő. Fiatalok. Állunk az üvegfal két oldalán. Mindenki nevet. Mutogatva kérdezik, hogy csak ketten vagyunk? Mondom, igen. Én telefonáltam? - mutogatva kérdez. Igen, én. Megtalálják ők is a templom számát. Hívják. Üzenetrögzítő. Kiabálom, hogy vam Pfarrhof a templom melletti téren. Megértik. Intenek, hogy nyugi és elmennek. Várunk ismét. Látjuk, hogy a rendőrautót szabályosan leparkolják a templom elé. Nemsokárra kulcscsörgés a hátsó ajtó felől. A rendőrök egy szőke fiúval jönnek befelé. A szőke fiú értetlen arccal bámul ránk. Én fogom a fejem, ők már megint nevetnek. Kérdezik, hogy jutottunk be?
Mutatom, hogy azon az ajtón. Nyitva volt. A fiú magyarázza a rendőröknek, hogy igen, az atya itt járt délután. Én nem győzök elnézést kérni. A helyes rendőrfiú kockás noteszba felírja az adatainkat, kérdezi, hogy kb. mennyi időt voltunk bent. A fényképek alaján kiderítjük, hogy kb. 1 órát. Kérdezi, hogy csak egyszer telefonáltam? Igen, csak egyszer. Leírja, majd elkéri a címünket. Megadom. Nem kell semmit aláírni. Kikísérnek. Elől a szőke fiú, egy rendőr majd mi és a másik két rendőr. Hála az égnek, senki nem lát bennünket. Még egyszer elnézését kérünk, majd elköszönünk. Mi nem is merünk az autónk felé menni, csak tétován ácsorgunk a téren a napsütésben. A rendőrök meg mosolyognak, amikor elmennek mellettünk. Vajon mit mesélhetnek az esti megbeszélésen? Talán ezt: Nagyon sikeres napot zártunk, kimentettünk két turistát a bezárt templomból. Hangos éljenzés, taps. Egy hónap múlva megkapják a "Hónap rendőre" kitüntetést, és a rendőrségi magazin címplaján láthatók, mint új előléptetettek. Hazafelé mutatom Lacinak, hogy egy másik a templomba is be szerettem volna még menni. Egy emberként konstatáljuk, hogy de NEM MA! Majd talán máskor és csakis a főbejáraton. De akkor is egyikünk szigorúan szemmel tartja a bejáratot, hogy nehogy bezárjanak bennünket egy másik templomba. Elég volt egyszer. Este, a gyertyafényes vacsoránál meg elképzeltük a jövőt, amikor valamelyik unokánk, majd azt mondja, hogy "Papaaaaa, most azt meséld el, amikor bezártak titeket a templomba!".
Hogy mi köze az említett dolgoknak egymáshoz? Normális napokon semmi. De e tegnapi nap valami egészen különlegesre sikeredett. Délelőtt két remek jó piacon is jártunk (erről majd később mindenképpen írok), majd elköltöttünk egy remek jó ebédet a második piacon. Hazafelé az a remek jó ötletünk támadt, hogy tekintsük már meg a Maria vom Siege templomot belülről is. Ez az a templom, melynek kupolája pont úgy néz ki, mint a Parlament kupolája (és nem a Parlament épült előbb - Steindl Imre Friedrich von Schmidtnek volt a tanítványa). Ez is évek óta szerepel a "mit kell megnézni Bécsben" listánkon. Jó, nézzük meg most. Találtunk is remek jó parkolóhelyet a templom mögötti utcában, így a templomot hátulról közelítettük meg. Egy oldalajtó sarkig nyitva volt. Kicsit bizonytalankodva álltunk a nyitott ajtóban, hogy vajon ez reguláris bejárat-e. De két tény is ezt látszott megerősíteni. 1. Ki volt függesztve a misék rendje az ajtó mellé, 2. a templomot épp felújítják, építési kordonnal van körbevéve, tehát nem biztos, hogy a főbejáratot használják a felújítás alatt. Vagyis szabad a pálya. Szerintünk. Simán bejutottunk a templomba, egy lélek nem 
volt bent (a Szentlelket kivéve). Nézelődtünk, Laci fényképezett, én szokás szerint olvasgattam, majd meghallgattam Laci összehasonlító elemzését a templom és a Parlament kupoltarméről. Ekkor már fáztam, mert a templomban nagyon hideg volt. A templom főbejáratánál a nagy fakapu nyitva volt, de a templomot üvegfal választotta el az előtértől. Idős házaspár jelent meg az üvegfal túloldalán, figyeltem a tétovázásukat a távolból és valami félelmetes érzés kezdett hatalmába keríteni. Nem kerültek beljebb az előtérből. A néni fésülködni kezdett az üvegfalat tükörként használva. Ők akkor még nem láttak bennünket. Ekkor elindultunk a főbejárat felé kényelmesen. Az üvegfal számos ajtót rejtett, de mindegyik aprócska lakattal volt lezárva. Mind. Az oldalajtók is. Jó, csak semmi pánik! 
Kimegyünk arra amerről bejöttünk. De ekkor már tempósan szedtük a lábunkat a "vészkijáratunk" felé. A nagy faajtó csukva volt, nyitjuk, nem nyílik! Apááááám, bezártak minket! Csak néztünk egymásra, hogy most mi vaaaaaan? Én erősen koncentráltam, hogy tuti biztos, hogy nem álmodom? Ilyen nem lehet! Ilyen csak urban legend-ekben fordulhat elő. Ez most biztos csak flash. Megpróbáltam én is, az ajtó nem nyílt. Jó, akkor vissza a főbejárathoz. Az OK, hogy be vannak zárva az ajtók, de hátha valamelyik lakat nincs igazán bezárva, csak a retesz van elhúzva és akkor belülről nyitható. Nem, minden ajtó zárva volt. Retesszel, lakattal és rendes zárral is. Adnak a biztonságra, az szent igaz. OK, még mindig semmi pánik, láttam egy ablakot nyitva a gyerkeknek szánt játszósarokban, majd ott kimászunk. Rohanás oda. Az ablak kicsi és sűrű rácsos háló van rajta... Ráadásul kb. 3m magasan van a járdától, az építési kerítés innenső oldalán. Az ablakból rálátni a Pfarrhof-ra. Oda kellene becsöngetni. Egy nő olvasgatja a Pfarrhof hirdetményeit. Üvölteni kezdek az ablakból. Hallo! Entschuldigung, können Sie helfen uns? Hallo! Entschuldigung! A nő tekergeti a fejét, néz a templom irányába, de valahogy nem lát minket. A rácsot ütögetem és kiabálom, hogy "Hier in der Kirche". Ilyedtemben az összes der, die, das pontosan jut az eszembe, belülről nevetek. A nő nem lát. Feladom. 
OK, akkor nézzünk valamilyen telefonszámot a templomban. Találunk is a Pfarrkanzlerei számát. De mi véletlen, azok szombaton nem "rendelnek", nem veszik fel a telefont, csak az üzenetrögzítő kapcsol be. Az meg kb. olyan, mintha a Jóistennel beszélnék, reménytelen. Laci közben felfedezi, hogy egy másik ajtón a sekrestyébe be lehet jutni. Kínjában szétnéz. Talál egy vödör kulcsot. De tényleg, egy kisebb heringes vödörről van szó. Talán nem kéne végigpróbálgatni mindent. Úgy érezzük, nem ez a legmegfelelőbb módja a szabadulásnak. Talál telefonszámokat a falon. Találalomra telefonálok. Egy hölgyet választok, bízva abban, hogy a nők szociális érzékenysége nagyobb, mint a férfiaké. Felveszi. Bemutatkozom, mondom udvariasan, remélem tud segíteni. Itt vagyunk a templomban és bezártak minket. Mondja, nem tud segíteni, de egyáltalán honnan tudom a számát? Ajjaj, összeszorul a gyomrom és visszakérdezek, hogy nem ő XY? De igen, de honnan tudom a számát? Mondom, a falon láttam. Erre ő: sajnos nem tudok segíteni, ne haragudjon. Ekkor gyorsan elnézést kértem és letettem. (Mindezt abszolút németül nyomtam. Telefonon. Magam is meglepődtem.) A listáról való telefonálást is elvetettük, mert úgy gondoltuk, hogy nem kellene egy békés hitközség életét felkavarni holmi illegális templomlátogatás miatt, mert milyen már, hogy valaki nem tudja, hogy ki van írva a sekrestyébe a mobil(!) száma. Kituszkolom Lacit a sekrestyéből, gondolkozzunk más menekülési lehetőségen. 
Közben hívom Nórit, óriási röhögés, hitetlenkedés, majd jön a szakszerű tanács, no, akkor épp jó helyen vagytok, hogy imádkozzatok a szabadulásotokért. Köszi, nem épp erre van szükségünk. Mondja, hogy mindjárt indulnak és idejönnek a templomhoz. OK. Az ablakhoz megyek megint, de egy lélek nem jár arra. Csak egy rendőrautó. Már másodjára. Mondom Lacinak, hogy talán fel kéne hívni a rendőrséget. Remek ötlet! De én meg nem tudom a rendőrség számát, az autó oldalán ugyan ki volt írva, de későn kapcsoltam. Laci mondja, hogy hívjam fel a 112-et. A 112-et? Egy ilyen üggyel? Én azt nem merem. Jajj! Beütöm, hogy 112 - kiírja a telefonom, hogy európai segélyvonal. Apáááám! Én ezt nem merem. Ide ilyen ügyben merjek telefonálni? De hát fél 6-ig még 4 óra van, akkor mondjuk tuti kinyitják a templomot az esti miséhez. Na, de addig megfagyunk. Már hideg az orrom, az ujjaim. Hol az a 112? Felhívom. Németül veszik fel. Na, itt már nem merek németül beszélni, kérdezem, hogy beszél-e angolul. Nem, de kiabál, hogy Haaaaans, majd másokat szólongat, hogy valaki jöjjön már, aki tud angolul. Nézek értetlenül, hogy mit hívtam én? Egyáltalán a Földön vagyok? Mi a fene folyik itt? Valaki átveszi a telefont, kérdezi, hogy miben segítehet. Mondom, hogy "we are in a funny situation", tényleg vicces, egy templomba ragadtunk. Óriási nevetés harsan a vonal másik végéről. Én is nevetve veszekszem, hogy ne nevessen rajtunk, ez egyáltalán nem olyan vicces. Na, melyik templom az? Mondom melyik. Fuldokló nevetés közepette mondja, hogy mindjárt megyünk, majd elköszön. Várunk. És tényleg jönnek. 3-an. Két férfi és egy nő. Fiatalok. Állunk az üvegfal két oldalán. Mindenki nevet. Mutogatva kérdezik, hogy csak ketten vagyunk? Mondom, igen. Én telefonáltam? - mutogatva kérdez. Igen, én. Megtalálják ők is a templom számát. Hívják. Üzenetrögzítő. Kiabálom, hogy vam Pfarrhof a templom melletti téren. Megértik. Intenek, hogy nyugi és elmennek. Várunk ismét. Látjuk, hogy a rendőrautót szabályosan leparkolják a templom elé. Nemsokárra kulcscsörgés a hátsó ajtó felől. A rendőrök egy szőke fiúval jönnek befelé. A szőke fiú értetlen arccal bámul ránk. Én fogom a fejem, ők már megint nevetnek. Kérdezik, hogy jutottunk be? 
Mutatom, hogy azon az ajtón. Nyitva volt. A fiú magyarázza a rendőröknek, hogy igen, az atya itt járt délután. Én nem győzök elnézést kérni. A helyes rendőrfiú kockás noteszba felírja az adatainkat, kérdezi, hogy kb. mennyi időt voltunk bent. A fényképek alaján kiderítjük, hogy kb. 1 órát. Kérdezi, hogy csak egyszer telefonáltam? Igen, csak egyszer. Leírja, majd elkéri a címünket. Megadom. Nem kell semmit aláírni. Kikísérnek. Elől a szőke fiú, egy rendőr majd mi és a másik két rendőr. Hála az égnek, senki nem lát bennünket. Még egyszer elnézését kérünk, majd elköszönünk. Mi nem is merünk az autónk felé menni, csak tétován ácsorgunk a téren a napsütésben. A rendőrök meg mosolyognak, amikor elmennek mellettünk. Vajon mit mesélhetnek az esti megbeszélésen? Talán ezt: Nagyon sikeres napot zártunk, kimentettünk két turistát a bezárt templomból. Hangos éljenzés, taps. Egy hónap múlva megkapják a "Hónap rendőre" kitüntetést, és a rendőrségi magazin címplaján láthatók, mint új előléptetettek. Hazafelé mutatom Lacinak, hogy egy másik a templomba is be szerettem volna még menni. Egy emberként konstatáljuk, hogy de NEM MA! Majd talán máskor és csakis a főbejáraton. De akkor is egyikünk szigorúan szemmel tartja a bejáratot, hogy nehogy bezárjanak bennünket egy másik templomba. Elég volt egyszer. Este, a gyertyafényes vacsoránál meg elképzeltük a jövőt, amikor valamelyik unokánk, majd azt mondja, hogy "Papaaaaa, most azt meséld el, amikor bezártak titeket a templomba!".
3 megjegyzés:
na most már tudjátok, milyen érzés a hűvösön, csak állítólag ott kevesebb a hely :)
Erre is lehet mondani, hogy magához szólított az I-ten :)
Eszter: :DDDDDD
Megjegyzés küldése