2015. február 18., szerda

A hét amikor úgy tűnik, hogy már nem történik semmi izgalmas

Indiában nem szokás egymásnak köszönni.
A munkahelyen a folyosón senki nem köszön a másiknak. Helységből kilépve sem köszönnek az emberek, de ugyanígy belépve sem köszöntik egymást az emberek.
Még a boltban sem szokás köszöngetni egymásnak. Én állandóan köszöngetek mindenkinek, ezt sajnos nem tudtam eddig még levetkőzni, de igazából nem is nagyon akarom. Legyen elég a pontatlanság, a kaotikus közlekedés, a csípős ételek elviselése. :-)

A nőkkel szemben egyáltalán nem előzékenyek. Simán kimennek többen is az ajtón előttem, ilyen szempontból nem jelentek számukra semmit.
Ha mégis előzékenyek, akkor azt csakis a vendég mivoltomnak köszönhetem vagy olyan személy udvarias velem, aki Indián kívül tanult.

Ha tüsszent valaki, akkor nem harsan fel kórusban az „Egészségedre” csatakiáltás. Tudomást sem vesznek róla a többiek.

Munkahelyen a „Yes, Sir” gyakran elhangzik a fiatalabb, rangban lejjebb állók szájából.

És meg kell hagyni, hogy az indiaiak tényleg nagyon figyelmesek a vendéggel. Értem is megtennének mindent.
Délben a csillagokat is elém tálalnák, nagyon lelkesek, hogy mit kóstoljak meg.
Esténként, 6 óra felé a két közvetlen kollégámmal fel szoktunk menni kávézni a kantinba a tetőre. Folyton etetnek valamivel. Tegnap előtt sütit ettem, tegnap hagymát rizslisztben sütve. Igazi indiai „finger food” volt. Már mára is megvan, hogy mit kell ebédre megkóstolnom.

Tegnap gyalog mentem be a munkahelyemre. Kb. 3-4 km és 50 percig tartott. Nagyon élveztem, mert kicsit másképp láttam az utat, mint az autóból. Az út egynegyedében nincs kövezett járda, a porban kell gyalogolni. Ezt leszámítva nagyon kellemes volt az út. Egyetlen dolog miatt aggódtam csak, hogy nagyon tűzött a nap, de végül nem égtem le.
Viszont láthattam közelebbről a limonádé árus gurulós kocsiját és hogy hogyan készül a frissítő. Előbb meghámozzák az apró, zöld citromokat, majd egy húsdarálóhoz hasonlós szerkezettel ledarálják. Ezen a ponton átkoztam magam, hogy nem hoztam az útra vizet...
Mire beértem majd elepedtem valami hideg innivalóért (hosszú volt az az 50 perc a 32 fokos melegben).
A campus területén van eg Café Coffee Day nevű szabadtéri kávézó. Úgy gondoltam, hogy ennyi séta után igazán kiérdemlek egy jó kis kávét. Kértem egy hideg kávét jég nélkül (és szorosan lezártam az agyam higiéniáért felelős paranoid részét). A kávét rendes presszógépen főzte le a fiú. A tejet viszont csinos papírtasakban vette elő a mélyhűtőből. Engedett rá egy kis meleg vizet, majd egy nagy késsel kettévágta és a két felet a csomagolásból kicsúsztatva beledobta a turmixgépbe. Hozzáadta a kávét, meg egy kis cukrot, összeturmixolta és a végén kaptam egy mennyei hideg kávét csokiszósszal a tetején.
Ja, és a kávé 90 rúpia volt, ami kb. 1,3 EUR.

Elhatároztam, hogy ma a főkapunál fogok kiszállni az autóból, mert akkor megint elsétálhatok a kávézó előtt és vehetek magamnak egy újabb finom kávét. Különben az autó elsuhan a kávézó előtt és vissza már nem fogok menni, ha már egyszer kirakott az iroda bejárata előtt.

Ui: majdnem minden úgy történt, ahogyan elterveztem. Kiszálltam a főkapunál és sétáltam. De a kávézó még nem volt nyitva. 10 óra előtt 10 perccel még korán volt. Ennyit a mai kávéról. :-(

1 megjegyzés:

Thea írta...

Csodás lehet ott, akár kávé nélkül is...
Időnként azon kapom magam, hogy ott vagyok Veled. Így is szép, de azért csak mesélj, legyen kézzelfogható is az álmodozáshoz! :-)