Ha szeretnéd, hogy valami el legyen intézve Indiában, akkor szánj rá sok időt és türelmet, de főleg kitartásod legyen.
Két napja próbálnak a kollégák egy másik termet foglalni, ahol lennének notebook-ok, amin tudnának gyakorolni is, nem csak engem néznének, ahogy demonstrálok.
Ők jöttek az ötlettel, hogy van ilyen termük, nem én kezdtem. :-)
Utána jött az, hogy mindjárt megkérdezik, szabad-e a terem. Kolléga jobbra le, jön vissza, hogy egy másik kolléga utána néz, hogy mi a helyzet a teremmel. Kezdem az oktatást. Sehol senki semmi hírrel.
Szünetben kérdezem, no van már hír. Nem még nincs, de kolléga ismét jobbra el. Hír: másik kolléga még nem tud semmit. Újabb oktatás.
Szünetben én: van valami hír? Kolléga közli, hogy óóóó, a terem holnapra sajnos le van foglalva. De majd szólnak, ha felszabadul. Oktatás.
Majd oktatás vége. Semmi újabb hír. Hazamegyünk.
Jött a ma reggel. Egy felettes sajnálkozó arccal azólt, hogy azt a termet sajnos egy héttel korábban le kell foglalni. Én mosolygó arccal, ám de csikorgó fogakkal mondom, óóó, mily kár!!! (Magamban: honnan a csudából tudhattam volna én mindezt? Mintha az én hibám lenne.) Utána gyorsan hozzéteszi, hogy megkérte X-et, hogy szóljon, ha felszabadul a terem.
Első szünet. Rutinosan kérdezem a kollégát, hogy van valami változás terem ügyben. Óóó, még semmi, de biztosan szólnak majd. OK, kezdem az okítást.
Következeő szünet. Terem? - intek a kolléga felé. Már megy is jobbra le. Jön, hogy még mindig bent vannak. Jó, semmi gond, van időnk.
Jön az ebéd szünet. Ismét kérdés. Ismét válasz, hogy semmi változás. Már nem is nagyon érdekel a dolog.
Elérkezik az este. Támasztom a főnök asztalát, általános dolgokról csevegünk többen. Majd hirtelen megszólal, hogy óóóóó, nagyon sajnálja, de az a terem egész hétre le van foglalva. De majd megpróbál egyezkedni a bent lévőkkel, hogy talán holnap délutánra átadhatják nekünk.
Lepereg az egész életem a szemem előtt, meg még az is ami még hátra van és eszembe jut, hogy engem holnap fél 5-kor elcipelnek valami prezentációra, ahol én leszek a díszvendég. Tehát én holnap délután már nem akarok semmiféle termet, nem akarom felborítani a napirendet és lehet, hogy már nem is lesz elég időnk a gyakorlásra.
Hirtelen ajánlatot teszek a főnöknek a következővel: felejtsük el a holnapi napot, teljesen jó lesz nekünk a gyakorlás hétfő egész nap is. Meg egyébként is a termet előre kell foglalni, nem? Igen, igen és jövő hétre nincs foglalás - válaszolja ő. Nagyszerű, - így én - akkor most azonnal foglalja le a termet nekünk hétfőre. Már nyomogatja is a gombokat a billentyűzetén, szemlátomást intézkedik.
A sors fura fintora, hogy ekkor mások kötik le a figyelmemet, néhány embernek bemutatnak. Mire befejezem, a főnök eltűnt.
Ma már nem tudtam meg, hogy lett-e végül foglalásunk hétfőre. :-)
Holnap reggel ismét felveszem a kesztyűt és folytatom a küzdelmet a teremért.
Két napja próbálnak a kollégák egy másik termet foglalni, ahol lennének notebook-ok, amin tudnának gyakorolni is, nem csak engem néznének, ahogy demonstrálok.
Ők jöttek az ötlettel, hogy van ilyen termük, nem én kezdtem. :-)
Utána jött az, hogy mindjárt megkérdezik, szabad-e a terem. Kolléga jobbra le, jön vissza, hogy egy másik kolléga utána néz, hogy mi a helyzet a teremmel. Kezdem az oktatást. Sehol senki semmi hírrel.
Szünetben kérdezem, no van már hír. Nem még nincs, de kolléga ismét jobbra el. Hír: másik kolléga még nem tud semmit. Újabb oktatás.
Szünetben én: van valami hír? Kolléga közli, hogy óóóó, a terem holnapra sajnos le van foglalva. De majd szólnak, ha felszabadul. Oktatás.
Majd oktatás vége. Semmi újabb hír. Hazamegyünk.
Jött a ma reggel. Egy felettes sajnálkozó arccal azólt, hogy azt a termet sajnos egy héttel korábban le kell foglalni. Én mosolygó arccal, ám de csikorgó fogakkal mondom, óóó, mily kár!!! (Magamban: honnan a csudából tudhattam volna én mindezt? Mintha az én hibám lenne.) Utána gyorsan hozzéteszi, hogy megkérte X-et, hogy szóljon, ha felszabadul a terem.
Első szünet. Rutinosan kérdezem a kollégát, hogy van valami változás terem ügyben. Óóó, még semmi, de biztosan szólnak majd. OK, kezdem az okítást.
Következeő szünet. Terem? - intek a kolléga felé. Már megy is jobbra le. Jön, hogy még mindig bent vannak. Jó, semmi gond, van időnk.
Jön az ebéd szünet. Ismét kérdés. Ismét válasz, hogy semmi változás. Már nem is nagyon érdekel a dolog.
Elérkezik az este. Támasztom a főnök asztalát, általános dolgokról csevegünk többen. Majd hirtelen megszólal, hogy óóóóó, nagyon sajnálja, de az a terem egész hétre le van foglalva. De majd megpróbál egyezkedni a bent lévőkkel, hogy talán holnap délutánra átadhatják nekünk.
Lepereg az egész életem a szemem előtt, meg még az is ami még hátra van és eszembe jut, hogy engem holnap fél 5-kor elcipelnek valami prezentációra, ahol én leszek a díszvendég. Tehát én holnap délután már nem akarok semmiféle termet, nem akarom felborítani a napirendet és lehet, hogy már nem is lesz elég időnk a gyakorlásra.
Hirtelen ajánlatot teszek a főnöknek a következővel: felejtsük el a holnapi napot, teljesen jó lesz nekünk a gyakorlás hétfő egész nap is. Meg egyébként is a termet előre kell foglalni, nem? Igen, igen és jövő hétre nincs foglalás - válaszolja ő. Nagyszerű, - így én - akkor most azonnal foglalja le a termet nekünk hétfőre. Már nyomogatja is a gombokat a billentyűzetén, szemlátomást intézkedik.
A sors fura fintora, hogy ekkor mások kötik le a figyelmemet, néhány embernek bemutatnak. Mire befejezem, a főnök eltűnt.
Ma már nem tudtam meg, hogy lett-e végül foglalásunk hétfőre. :-)
Holnap reggel ismét felveszem a kesztyűt és folytatom a küzdelmet a teremért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése