Eszembe jutott még néhány érdekesség a munkavégzéssel kapcsolatban.
Fél napba tellett míg sikerült az irodai wi-fi-hez jelszót kapnom. Ez úgy nézett ki, hogy a fogadó kolléga reggel megígérte, hogy mindjárt lesz hozzáférésem. Azonnal előkapta a telefonját és beszélt is valakivel, bár nem angolul. Majd eltűnt. Egy óra múlva került csak vissza. Mondom neki, hogy még mindig nincs internet hozzáférésem. Óóóó, intézkedik máris. Ekkor személyesen rohant le valahová. Újabb óra múlva előkerült egy mobil internetes kütyüvel, hogy ha nagyon kell, akkor használjam ezt. Mondtam, hogy jobb szeretném a normál wi-fit. Semmi gond Intézkedik mindjárt. Telefonálva ismét magamra hagyott. Csak mosolyogtam. Egyetlen szerencse az volt, hogy egész késő délutánig nem kellett internet, mert csak prezentáltam. Kb. fél óra múlva visszajött ragyó arccal, meg a jelszóval.
Délután megkértem, hogy nyomtassák ki a következő prezentációt, mert akartam több tonna papírt magammal cipelni Bécsből. Kinyomtatta, de a mai napig nem tudták összetűzni az oldalakat, senki nem talált tűzőgépet az irodában.
A kórházban, miután kijöttem az orvostól, megkérdeztem a betegirányító pultnál, hogy van-e még valami tennivalóm. Némi tanácstalanság következett, majd mondták, hogy Mini sister mindjárt segít. Hát Mini sister eltűnt, mint a kámfor pillanatok alatt. Ácsorogtam még ott egy darabig, majd végül visszamentem a földszinti recepcióra, ahová tudtam, hogy még vissza kell mennem.
Várakozás közben észrevettem, hogy számlát csak 150 Rúpiáról kaptam, pedig én 750-et fizettem. Igazából a 750 Rúpia sem az az összeg, amit a biztosítón muszáj lenne behajtanom (kb. 10 EUR), de gondoltam egy merészet és nézzük meg mi történik a reklamáció kezelessél.
A főnökasszony elmagyarázta, hogy a 150 Rúpia a regisztrációs díj, a többi a vizitdíj. OK, mondom, de hol van arról a számal. Óóóó, a számla? Ja, mindjárt intézkedik. Próbált magához inteni egy küldönc fiút, de az olyan szánalmas képpel nézett rá, hogy ihaj. Elkezdte korholni helyi nyelven. Ez ment vagy jó 3 percig. Majd odafordult hozzám és megkédezte, hogy kártyát kaptam-e már. Kártyát? Hát azt nem. No, ez volt az ellenség megtévesztése. Felbukkant egy fiatal lány, akit magához intett. Kiderült, hogy még a nevét is rosszul tudta, de ez annyira most nem is lényeges. A lány eltűnt egy másik szobában a dossziémmal, majd 2 perc múlva felbukkant. Visszakapta a dossziémat, hogy meg is van minden. Megköszöntem, majd kinyitottam.
Számla az továbbra sem volt benn, de egy plasztikkártya az igen. Mivel annyira kimerült voltam és semmi más vágyam nem volt mint minél hamarabb kijutni a kórházból, így ezen a ponton feladtam a vitatkozást holmi nyavalyás 600 rúpiáról.
A gyógyszerkiadás is érdekesen működött. Először egy pulthoz kellett odamennem, ahol elvették a receptemet és sorszámot kaptam. Eddig semmi különös. Vártam vagy jó negyed órát, amikor az egyik ablaknál megjelent a számom. Két fiatal lány ült a pult túloldalán. Hosszasan tanulmányozták a kivánságlistámat, komoly arccal nyomogatták a számítógépet, közben folyamatosan beszéltek egymáshoz, de nem angolul. Úgy nézett ki, hogy valami iszonyat lehetetlent kérek. 5 perc molyolás után közölték, hogy mennyit fizetek. Kifizettem. Ekkorra már egy másik sorszámost is odahívtak a pulthoz. Fizetés után intettek, hogy álljak kicsit balra, mindjárt kapom a gyógyszereket.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább 10 percet várakoztam a pultnál, mialatt legalább 3 másik beteget kiszolgáltak, fizetéssel, gyógyszerekkel együtt. Mindezen idő alatt szemkontaktust véletlenül sem lehett felvenni a hölgyekkel. A háttérben egy csomó férfi gyűjtögette a polcokról és raktárból a gyógyszereket és rakták őket zacsiba. Mint a hangyák, úgy szaladgáltak, de a rendszer egyáltalán nem volt gyorsnak vagy hatékonynak nevezhető. Néha összegyűltek egy-egy hölgy körül és őrült csevegésbe kezdtek egy-egy recept felett.
Szóval 10 perc várakozás után megkaptam a gyógyszereimet. Semmi sem volt dobozban, csak a blisztereket kaptam meg csupaszon (azok az izék, amiben a bogyók lapulnak). Semmi betegtájékoztató, semmi adagolási útmutató. Még szerencse, hogy a papírt visszakaptam, amire az orvos felírta az adagolást.
Eltökéltem, hogy ha nem adják vissza, akkor addig nem megyek onnan, amíg nem írják fel egy darab papírra, de volt bőven időm kisasolni, hogy mindenki visszakapja. Így nem kellett reklamálnom.
Mikor megkaptam a zacsimat gondosan ellenőriztem, hogy valóban az én gyógyszereim lapulnak-e benne. Mert 1 óra volt az út a kórházba és nem akartam a szállodában rájönni, hogy újabb 2 óra utazás áll még előttem, mert elkavartak valamit.
Az orvos egy heti adagot írt elő mindegyikből, napi háromszori szedéssel vagyis az 21 tablettát jelent. A bliszterekben természetesen csak 20-ra jött ki a darabszám. Ismét egy helyzet, amire az ember legyint, mert mit is kezdhetne vele? 1 tablettát már igazán nem kell megreklamálni egy 7 napos kúra esetén.
Szóval szép lassan lehámlanak rólam az európai beidegződések. Szokom, hogy senki nem jelenik meg a szünet végére, szokom, hogy nem baj, ha reggel elkésem, nem sietek az ebéddel sem. Az idő csak folyik és úgyis minden meglesz valamikorra. Lassan brahminná válok.
Fél napba tellett míg sikerült az irodai wi-fi-hez jelszót kapnom. Ez úgy nézett ki, hogy a fogadó kolléga reggel megígérte, hogy mindjárt lesz hozzáférésem. Azonnal előkapta a telefonját és beszélt is valakivel, bár nem angolul. Majd eltűnt. Egy óra múlva került csak vissza. Mondom neki, hogy még mindig nincs internet hozzáférésem. Óóóó, intézkedik máris. Ekkor személyesen rohant le valahová. Újabb óra múlva előkerült egy mobil internetes kütyüvel, hogy ha nagyon kell, akkor használjam ezt. Mondtam, hogy jobb szeretném a normál wi-fit. Semmi gond Intézkedik mindjárt. Telefonálva ismét magamra hagyott. Csak mosolyogtam. Egyetlen szerencse az volt, hogy egész késő délutánig nem kellett internet, mert csak prezentáltam. Kb. fél óra múlva visszajött ragyó arccal, meg a jelszóval.
Délután megkértem, hogy nyomtassák ki a következő prezentációt, mert akartam több tonna papírt magammal cipelni Bécsből. Kinyomtatta, de a mai napig nem tudták összetűzni az oldalakat, senki nem talált tűzőgépet az irodában.
A kórházban, miután kijöttem az orvostól, megkérdeztem a betegirányító pultnál, hogy van-e még valami tennivalóm. Némi tanácstalanság következett, majd mondták, hogy Mini sister mindjárt segít. Hát Mini sister eltűnt, mint a kámfor pillanatok alatt. Ácsorogtam még ott egy darabig, majd végül visszamentem a földszinti recepcióra, ahová tudtam, hogy még vissza kell mennem.
Várakozás közben észrevettem, hogy számlát csak 150 Rúpiáról kaptam, pedig én 750-et fizettem. Igazából a 750 Rúpia sem az az összeg, amit a biztosítón muszáj lenne behajtanom (kb. 10 EUR), de gondoltam egy merészet és nézzük meg mi történik a reklamáció kezelessél.
A főnökasszony elmagyarázta, hogy a 150 Rúpia a regisztrációs díj, a többi a vizitdíj. OK, mondom, de hol van arról a számal. Óóóó, a számla? Ja, mindjárt intézkedik. Próbált magához inteni egy küldönc fiút, de az olyan szánalmas képpel nézett rá, hogy ihaj. Elkezdte korholni helyi nyelven. Ez ment vagy jó 3 percig. Majd odafordult hozzám és megkédezte, hogy kártyát kaptam-e már. Kártyát? Hát azt nem. No, ez volt az ellenség megtévesztése. Felbukkant egy fiatal lány, akit magához intett. Kiderült, hogy még a nevét is rosszul tudta, de ez annyira most nem is lényeges. A lány eltűnt egy másik szobában a dossziémmal, majd 2 perc múlva felbukkant. Visszakapta a dossziémat, hogy meg is van minden. Megköszöntem, majd kinyitottam.
Számla az továbbra sem volt benn, de egy plasztikkártya az igen. Mivel annyira kimerült voltam és semmi más vágyam nem volt mint minél hamarabb kijutni a kórházból, így ezen a ponton feladtam a vitatkozást holmi nyavalyás 600 rúpiáról.
A gyógyszerkiadás is érdekesen működött. Először egy pulthoz kellett odamennem, ahol elvették a receptemet és sorszámot kaptam. Eddig semmi különös. Vártam vagy jó negyed órát, amikor az egyik ablaknál megjelent a számom. Két fiatal lány ült a pult túloldalán. Hosszasan tanulmányozták a kivánságlistámat, komoly arccal nyomogatták a számítógépet, közben folyamatosan beszéltek egymáshoz, de nem angolul. Úgy nézett ki, hogy valami iszonyat lehetetlent kérek. 5 perc molyolás után közölték, hogy mennyit fizetek. Kifizettem. Ekkorra már egy másik sorszámost is odahívtak a pulthoz. Fizetés után intettek, hogy álljak kicsit balra, mindjárt kapom a gyógyszereket.
Nem hazudok, ha azt mondom, hogy legalább 10 percet várakoztam a pultnál, mialatt legalább 3 másik beteget kiszolgáltak, fizetéssel, gyógyszerekkel együtt. Mindezen idő alatt szemkontaktust véletlenül sem lehett felvenni a hölgyekkel. A háttérben egy csomó férfi gyűjtögette a polcokról és raktárból a gyógyszereket és rakták őket zacsiba. Mint a hangyák, úgy szaladgáltak, de a rendszer egyáltalán nem volt gyorsnak vagy hatékonynak nevezhető. Néha összegyűltek egy-egy hölgy körül és őrült csevegésbe kezdtek egy-egy recept felett.
Szóval 10 perc várakozás után megkaptam a gyógyszereimet. Semmi sem volt dobozban, csak a blisztereket kaptam meg csupaszon (azok az izék, amiben a bogyók lapulnak). Semmi betegtájékoztató, semmi adagolási útmutató. Még szerencse, hogy a papírt visszakaptam, amire az orvos felírta az adagolást.
Eltökéltem, hogy ha nem adják vissza, akkor addig nem megyek onnan, amíg nem írják fel egy darab papírra, de volt bőven időm kisasolni, hogy mindenki visszakapja. Így nem kellett reklamálnom.
Mikor megkaptam a zacsimat gondosan ellenőriztem, hogy valóban az én gyógyszereim lapulnak-e benne. Mert 1 óra volt az út a kórházba és nem akartam a szállodában rájönni, hogy újabb 2 óra utazás áll még előttem, mert elkavartak valamit.
Az orvos egy heti adagot írt elő mindegyikből, napi háromszori szedéssel vagyis az 21 tablettát jelent. A bliszterekben természetesen csak 20-ra jött ki a darabszám. Ismét egy helyzet, amire az ember legyint, mert mit is kezdhetne vele? 1 tablettát már igazán nem kell megreklamálni egy 7 napos kúra esetén.
Szóval szép lassan lehámlanak rólam az európai beidegződések. Szokom, hogy senki nem jelenik meg a szünet végére, szokom, hogy nem baj, ha reggel elkésem, nem sietek az ebéddel sem. Az idő csak folyik és úgyis minden meglesz valamikorra. Lassan brahminná válok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése