Ma nem lesz részletes beszámoló, mert öreg este van és holnap itt már munkanap.
Legyen annyi elég, hogy kijutottam az esőerdőbe (McRitchie Reservoir) elhatározásom szerint. Sem a láb-, sem a hátfájásom nem állíthatott meg. 1 db aprócska fénykepezőgép tok volt nálam, abban egy telefon, a fényképező, egy hotel kártya, az MRT kártya és némi készpénz. A témából előre felkészültem, megnéztem, hogy mivel megyek és hová. A sok étel kockáztatás után ismét hazardíroztam egy sort. De mivel írok nektek, jól sült el ez is. Persze miért lett volna másként? Igazából a modern technika ront és kényeztet el bennünket. Már nem készülünk fel előre, az eszközeinkre hagyatkozunk és nem bízunk magunkban, meg a kommunikációs készségünkben. De nem is erről akartam írni.
Szóval könnyedén odataláltam, pedig tartott az út vagy 50 percig.
http://www.nparks.gov.sg/cms/docs/nature-reserves/MacRitchie-Trails.pdf
A park a környezettudatosság miatt semilyen papírtérképet nem biztosít, így ajánlják, hogy a látogatók fotózzák le a bejáratnál a térképet. Én is így tettem, bár utólag kiderült, hogy nem lehet benne eltévedni, mert minden jól ki van táblázva és nincs egyéb útvonal.
Az élmény leírhatatlan, felülmúlhatatlan! Nagyon szép és semmi mesterségesség nincs benne.
Nem jártam be hosszú utat, de videóztam teknősöket, lizard-ot a vízben és üldögéltem sok helyen csak úgy, a természetet figyelve. És a természet mindig megjelent. Vagy zenés formában vagy testet öltött formában. Hallgattam a madarak csicsergését, a kabócák zenéjét háttérben a víz locsogásával, hallottam a kis ágak roppanását az avarban, talán pont a gyíkok alatt roppant. Hallottam a lehulló levelek suhogását és zajt az ágak között a magasban. És persze hallottam hangosan sétáló párokat, futók dobogását és hangos kisgyerek hisztit. Azt hiszem, hogy ők magukon kívül nem sokat láttak és hallottak.
Egy gekkó fotózása közben hasonló fotósra akadtam. Hatalmas gépe és táskája volt, így lelkesen mutattam meg neki a napozó gekkót. Hamarosan szóba is elegyedtünk és elmondtam, hogy én tulajdonképpen a majmok miatt vagyok itt, de még egy darabot nem láttam belőlük. Elmondta, hogy ma látott belőlük jó párat, de a másik irányba. Mutatott is fotót róluk. Nevettem, hogy na, legalább már fotót láttam, ha mégsem találkoznék velük.
Viszont kezdett csúnyán beborulni (a szokásos délutáni eső közeledett), így közösen indultunk visszafelé, mihamarabb tető alá kerülni (bár én optimistán biztattam magunkat, hogy ez csak amolyan rövid és csendes eső lesz, mint a tegnapi...). A vállalkozás csak félig sikerült, mert eleredt rendesen. Egy kisebb, minden oldaláról nyitott pihenőhelyre sikerült még beférnünk. Majd kitört egy igazi trópusi vihar. Nem úsztuk meg szárazon, mert a szél rendesen befújta az esőt minden oldalról a leginkább csak árnyéknak használható faernyő alá. Térdig vizes lettem. Mindemellé viszont iszonyatos villámlás és mennydörgés társult. A villámok körülöttünk csaptak le. Egy ilyen villámlás után a helyi fiúk, akik a parton horgászásból menekültek ide, mondták, hogy ezen a kis micsodán nincs villámhárító... Később láttuk is, hogy kb. 50 méterre tőlünk egy fába csapott bele. Rádőlt az útra (nem a villám, hanem a fa). Kb. Fél órányi NAGYON intenzív vihar után elállt az eső. Most a pocsolyákkal kellett megbírkózni, de a már amúgy is vizes lábunknak édes mindegy volt. Hamarosan búcsút mondtam alkalmi fotós ismerősömnek és elindultam a hőn áhított majomlesre.
És igen! A majmok meglettek. Ismét a leülős taktikát követtem és hamarosan észrevettem, hogy az ágakat és a leveleket nem a szél mozgatja, hanem a MAJMOK! Eleinte csak a fákon ugráltak, majd egy jó fél óra múlva lejöttek a földre. No, ez nem miattam történt így, hanem az eső elől menekültek fel a fákra, majd amikor már kissé felszáradt a talaj, lejöttek ismét. Eleinte lehettek vagy 10 méterre tőlem, majd a végén egyszerűen elsétáltam közöttük. Volt amelyik kiváncsian leült velem szembe szemrevételezni, hogy tulajdonképpen mit is csinálok. Mivel nem ettem semmit és élelem szagú tárgy sem volt nálam, így hamarosan tovább állt.
Viszont a park szélén lakóházak voltak, a majmok simán bemásztak a kertbe és eloroztak a kertből valami narancssárga kaját. A kertben egy kis minikutya is lakott, égtelenül megugatta először a kint üldögélő majmokat, majd jobb belátásra tért és abbahagyta. Amikor bemásztak a kertbe, a kiskutya nem volt sehol. Mi véletlen...
OK, gondolom az ott lakók szeme sem rebben a majmok garázdálkodásán, hiszen a park közvetlen szélén laknak. Őszintén megvallva én még egy kicsit irigylem is őket, bár biztos rengeteg kárt okoznak nekik a majmok...
Nagyon sokat videóztam, mert ezt muszáj volt mozgásban is megörökíteni. Ezt az élményt az állóképek nem tudják visszaadni. Csak az a baj, hogy fényképezőgéppel nem lehet ki- meg bezoomolni, mert elveszti a fókuszt egy időre és rontja az élményt.*
Szóval minden élményből jutott Húsvét vasárnapra, külön köszönet a Nyúlnak, aki 10e km- re sem feledkezett meg rólam.
Most már tényleg repülhetek haza végre. :-)
* Már tudom mit szeretnék legközelebb a szülinapomra. Vagy karácsonyra. Vagy húsvétra. Vagy csak úgy. Egy videókamerát. Fotós már úgy is van a családban, de jól jöhet egy videós is. Nem igaz?
Ui: Még hogy nem lett részletes beszámoló...
Ui2:Ha tudjátok, hogy mivel indulok útnak, tuti nem engedtek el... Pedig így utólag nem volt tényleg semmivel sem veszélyesebb, mint enni a szingapúri utcán. :-)
Ezúton kívánok mindenkinek, itt a blogon is, kellemes húsvéti ünnepeket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése