2013. március 28., csütörtök

Levelek családomnak - Újabb gondolatok Szingapúrról


Másfél hét itt tarózkodás után megcsömörlöttem. Az Orchard Road-on következett be az érzés egy késő esti órán. Mellbevágó felfedezés volt a múlt heti eufória után. Magam is meglepődtem.

Rájöttem, hogy Szingapúr egy magamutogató, öntelt város. Merő színlelés. Pláza pláza hátán, étkezési lehetőség minden 2 méteren. Hihetetlen kavalkád, fények mindenhol. És árubőség. A belváros tele szupermárkákkal, nyilván ennek megfelelnek az árak is. Mindenfelé hajlongó, alázatos emberek. És városzerte építkezések. A 30 éves épületeket simán lebontják, hogy modernebb épülhessen a helyére.

De ez csak a felszín. Ha jobban megkapargatja az ember, akkor már látja a hiányos fogazatú, remegő kezű idős embereket, amint a szennyes edényt takarítják el az asztalokról. Vagy az utcát seprik.Vagy kartondobozokat gyűjtenek az utcán kis talicskákra. Vagy fémdobozokat. Vagy a száján át levegőért ziháló idős bácsit, amint két turistával teker a biciklis utánfutóval a hőségben, benzingőzben. Mert nem elég a nyugdíjuk, nem lehet belőle megélni. Vagy látja azt is, hogy a fiatal kolléga (viszonylag jól fizetett értelmiségi) csak egy szobát bérel, mert többre nem futja. Vagy egy másik még mindig a szüleivel lakik. A 6 gyerekes kolléga meg nem vesz autót, mert anyagilag belerokkanna.

Nekem hirtelen elegem lett a talmi csillogásból, a modoros mosolygásból. A kezdeti mámor és szemkáprázás után látom a valóságot is. Hogy a a hajbókolás csak egy rossz, a gyarmatosítói időből itt maradt, idejét múlt szokás. Nem őszinte. Ha az ember már nem kapkodja a fejét a sok érdekes látnivaló után, akkor látja, hogy az alkalmazottak mosolya leolvad, ha nem látják őket. És ha fáradnak nagyjából letojják a vendég fejét, hogy kinyissák nekik az ajtót. Gyakran kiesnek a szerepükből és olyankor mérhetetlen fáradság és közöny (sőt még egy kis utálatot is megkockáztatnék!) látszik az arcukon.
A Bige Bang Theory-t nézem esténként és van egy rész, amikor Sheldon belegyalogol Raj lelkivilágába. Majd a többiek elrángatják bocsánatot kérni. A szobaajtó előtt kérik, hogy ne vágjon már olyan komor képet. Erre felvesz valami idétlen vigyort. A bocsánatkérés folyamán Leonard időnként oldalba löki Sheldont, mire ő veszettül vigyorogni kezd. Na, kicsit ezt érzem én is itt. A mosoly a pénzemnek és turista mivoltomnak jár, nem pedig az embernek. Én vagyok a Nagy Fehér Pénztárca.
Brrrrr....

Vagy ott a metró. Alapból udvariasak, de a metróra való felszálláskor képesek fellökni egymást. Mintha ez az egyetlen metró közlekedne városszerte. Vagy megáll az ajtóban és se jobbra, se balra. Ha meg nem tudsz tőle leszállni, akkor sem akar megmozdulni. Úgy kell noszogatni. De ugyanez a liftben is. Megáll az ajtóban és nem moccan. Enyhén meg van sértődve, ha mégis ki akar szállni valaki. A legjobb meg az, hogy kilép, de marad az ajtó közepén. Még véletlenül sem állna félre...

És elteltem a kínálattal is. Időnként betérek egy-egy boltba, hogy vásároljak valamit. Nincs konkrét elképzelésem, csak nézelődnék. Kb. 2 percig birom, akkora a kínálat. Egyszerűen képtelen az agyam befogadni, feldolgozni a rengeteg információt. Nem esik jól. Üres kézzel menekülök ki.
Érdekes megfigyelésünk volt az elmúlt években, hogy ha egy étlap rengeteg ételt kínál, akkor sokkal nehezebb választani, mint ha fogásonként 3-4 dologból lehet választani. Mostanában nem is szeretem a 20 oldalas menüket.
Itt ugyan nincs gond az étlappal, csak a kajáldák egy négyzetméterre jutó mennyisége a zavarba ejtő. Thait egyek? Vagy kínait? Vagy levest? Vagy valami édességet? Netán koreait? Vagy Teochew kaját? Vagy kebabot? Vagy csak gyümölcslevet igyak? De azt is milyen gyümölcsből? Mangó? Licsi? Nádcukor? Dinnye? Vagy kombináljak két féle gyümölcsöt? Rengeteg döntést kell meghozni.
Lehet persze, hogy ezek azért nehezek nekem, mert nem mozgok otthonosan ebben a környezetben. Talán, ha tudnám, hogy mit akarok, akkor könnyebb lenne.

És mindehez hozzájárul a szaunisztikus forróság. Nem lehetetlen elviselni, amint írtam is. Képes vagyok ebben a forróságban kilométereket is gyalogolni. Mert a föld alatt nem látom a város ezer arcát. Ott nem csömörlenék meg a plázáktól, a fényektől, a forgalomtól, a tömegtől az utcán. Akkor azt hinném, hogy Szinagpúr az álmok városa. És nem érezném a felhőkarcolók nyomasztó jelenlététét meg azt, hogy az épületek helyenként szabályosan összenyomnak. Pedig a felhőkarcolók itt nem is túl magasak a közelben lévő reptér és az óriási légiforgalom miatt.

Szingapúr olyan, mint egy kistestvér, aki meg akarja mutatni, hogy ő kis képes mindarra, amire a nagyok. Folyamatos bizonyítási kényszert érzek városszerte. Nézzétek, nekünk is van ilyenünk, sőt még jobb is, mint a tiétek! Megalománok. Itt van a világ legnagyobb, legelső, legmittudoménmilyen akármije. Határozottan kisebbségi komplexusban szenvednek. Ők még nem gyakorolják „a kevesebb néha több” alapelvet.

De így kijózanodva már vágyódom haza, érzékelem, hogy ez nem az én városom. Nem rossz, nem rossz, és egy határozott idejű itt tartózkodástól nem ugranék félre, mert tudnám, hogy az csak átmeneti. De ez a város túl sok nekem.Viszont az itt szerzett tapasztalatok csak erősítik a „meg kell tanulni azután vágyakozni, ami a miénk” szemléletet. Vágyakozom a hideg, kicsi, kevésbé csillogó, jó öreg Európa után.

3 megjegyzés:

Igor írta...

Le a kalappal: azért is, hogy ezt megláttad és azért is, hogy ilyen jól megfogalmaztad!

Nils Holgersonné írta...

Ó, örülök ennek e bejegyzésnek. Ahogy írtam az elején, nekem kicsit ijesztő volt az elképesztő energiapazarlás, a magamutogatás, olyan értékek előnybe tolasa, amin mi Európában rég rúl vagyunk (hm, egyre többen), és nem csak hogy túl vagyunk rajta, de károsnak is bizonyultak.

Hajnalka Nagy írta...

Jó kis poszt volt! naná, hogy eljött a sok hűűűűmeghaaaa élmény után ez is...
Vakációzni bárhova elmegyek szinte, így Szingapúrba is :P (Otthon amúgy is ott vagyok (-unk)igazán, ahol az ágyam:))
A világ képmutató, akár ott, akár itt Bécsben/AT-ben, Magyarországon, Európában, USA-ban vagy akár Brazíliában, olyan mindegy hol vagyunk! mi is állandóan szerepeket játszunk, maszkokat csere-berélünk, miért lennének pont ők a kivétel?!

Energiapazarlás meg mindenhol van, max törzseknél nem, ahol egy szál vaddisznó szőrt is felhasználnak, és nincs még gyertyájuk se, nem hogy ipad-jük vagy más kütyűjűk :P