Munka

Túl vagyok az első napon a munkában.
Indiában átértékelődik az idő és a pontosság fogalma. Elképzelhetetlenül nagy a forgalom. Egy kollégám jött értem és vitt az irodába személyen. A 3 km-es út 30 percig tartott.
Közben megtudtam egy s mást a munkábajárásról. A legtöbb kolléga 2-2,5 órát tölt az utazással egy irányban. Indiában a munkanap nem reggel 8 vagy 9 órakor kezdődik, hanem 10 és 11 óra között. Mert eddigre TUDNAK beérni az emberek.
A cég, akiket látogatom (ők adják az IT supportot a cégünknek világszerte), shuttle buszokat üzemeltet és az elsők 10 óra felé érkeznek meg. A garázs reggel 9 órakor teljesen üres volt. Este 8 óra körül megy az utolsó shuttle, így azt mindenkinek el kell érnie.
Az iroda az IT városrészben van, ebben a városrészben nincsenek lakások, csak nagy cégek irodaházai. Senki nem lakik a közelbe az európai fogalmak szerint.

Már hónapok óta tudom, hogy Indiában nem létezik a „nem” szó európai értelemben. És az „igen” is mást jelent. Rendszerint azt, hogy „igen, hallottalak” és nem azt, hogy „igen, meg fogom csinálni”. Reggel sikerült szembesülnöm, hogy minden erőfeszítésem ellenére sem sikerült a tréninget a tervezett fél 10-kor elkezdeni. Hiába kérdeztem meg őket a múlt héten, hogy jó lesz-e. Persz, hogy jó, válaszolták. Viszont ma kiderült, hogy fizikai képtelenség az embereknek 9:30-ra ideérni. Ezt nem mondta senki eddig! Mindegy, az olasz meló már megedzett, úgyhogy a szemem sem rebbent a 10 órás kezdés miatt.

Mivel készültem valamelyest az indiai munkakultúrából sikerült kifognom az egséz társaságon és ezt szemlátomást élvezték. Soha nem azt kérdeztem, hogy megértették-e, amit magyaráztam, hanem direkt kérdéseket tettem fel, hogy akkor most mit is jelent ez meg ez, vagy hogyan csinálnák meg ezt és ezt. Szépen válaszoltak is rá.
Majd az első nagyobb téma után kvíz kérdéseket adtam nekik, amit 3 fős csoportokban kellett megoldaniuk. Az egyik csoporthoz én is kellettem, hogy meglegyen az egyenlő létszám, de a csoprtom tagjai megdolgoztak a helyes válaszokért. Utána közös ellenőrzés volt iszonyatos kacagások közepette. Kinevették egymást, amikor valaki rossz választ adott. Illetve egymást kérdezték, hogy miért ezt a választ adták. Olyanok voltak, mint a gyereke, de olyan jó volt a kezdetben megrettetnt kis csapatot felszabadultnak látni.

A nap végén megegyeztünk, hogy holnap 10 órakor kezdünk. Az egyikőjük erélyesen rá szólt a többiekre, hogy de pontosan ám! Nos, majd meglátjuk mi lesz a nagy pontosságból. Szerintem jó, ha 10:30-kor elkezdjük.

Viszont ma világossá vált, hogy miért képtelenek pontosak lenni. Mert az egész életüket behálózza a pontatlanság a közlekedés miatt. Mivel óriásik a távolságok, képtelen bárki többé-kevésbé pontosan megmondani, hogy mikorra is érkezik meg valahová. 2-2 és fél óra múlva. Ez európai szemmel mérve egyáltalán nem elfogadható becslés, de egy indiainak tökéletesen megfelel. A dugókban ülve, nem tudnak mást, mint türelmet fejleszteni. A sok dudaszó ellenére senki nem türelmetlen olyan isten igazából. A dudaszó tényleg azt jelzi, hogy itt vagyok mögötted, menj már arrébb, mert nem férek el. Vagy „vigyázz, kanyarodni” szeretnék. Nincs sehol egy anyázó mozdulat, ideges arcrángás, hiába zajos a közlekedés. Végtelen türelemmel vár mindenki a sorára. Ezért nem probléma nekik, ha valakire vagy valamire várni kell. Akár 30 percet is.
Az idő lelassul Indiában. És átalakul. Egyetlen egybefolyó, lassan hömpölygő nappá. Itt nincsenek elvárások, majd történnek a dolgok.Mindenki odaér ahová akar vagy kell, lényegtelen az idő.

Őszintén sajnálom, hogy ezt az utat nem 1 évvel korábban csináltam meg, amikor is elkezdtünk velük dolgozni. Rengeteg frusztrációnknak elejét vehettük volna, ha tudjuk, hogy mit várhatunk el tőlük. És azért láttam délutánra az igyekezet, ahogyan próbálták betartani a szünetek végét, hogy kezdhessek időben. Abszolút igyekvőek és nagyon méltányolják, hogy egyenlő partnerként kezelem őket, bár az eldöntendő kérdésekkel nem nagyon tudnak mit kezdeni.
De niincsenek önálló döntésekhez sem hozzászokva, mert mindig valami felsőbb erő (kaszt, felettes, Isten stb.) irányítja őket. Így vannak nevelve gyerekkoruk óta. Tudomásul veszik, hogy a szülők/felettesek mindent jobban tudnak, még azt is, hogy ki legyen a házastársuk. Nem tiltakoznak az elrendezett házasság ellen. Erről majd egy másik posztban mesélek, megér egy önálló bejegyzést.

Reggel a campus területére történő behajtáskor a kiskatona szembesült azzal, hogy egy vendég ül a kocsiban. Valószínűleg ez nem szerepet a kiképzési programjában, hogy ebben az esetben mit is kellen csinálni. Egy indiai leblokkol az ismeretlen helyzetben, meg sem próbálja átgondolni, hogy láttott-e már ilyen helyzetet vagy mások mit szoktak ilyenkor csinálni. Csak áll és néz tanácstalanul, majd amikor feleszmél elszalad a feletteséért., aki már látott ilyen helyzetet, vagy olvasta a kézikönyvben, hogy mi a teendő. Legyen az ő felelőssége, ha a vendég bombát robbant a campus területén. A rangban lejebb állóknak nem feladata, hogy döntéseket hozzanak. Hová tartana a világ, ha a milliárdnyi indiai önálló döntésket hozhatna.

Indiaiaknak nem szabad csoportosan eldöntendő kérdést feltenni. Képtelenek rá válaszolni, mert rögtön azon kezdenek el gondolkodni, hogy vajon mit várhat el a kérdező és hogy mi a helyes válasz. Azt, hogy holnap 10 órakor vagy 10:30-kor kezdjünk teljesen kezelhetetlen kérdés egy csoport számára. Ugyanakkor meg, ha kiválasztasz egy embert és őt kérdezed, akkor már nagyobb valószínűséggel kapsz rá választ. Az ilyen helyezet egyetlen feloldása, ha összegyűjtöd a megfelelő információt (pl. körbekérdezel, hogy ki hány órára tud beérni) és te magad döntesz a kérdésről. Persze még így sem biztos, hogy mjad a megbeszélt időben ott lesz mindenki.