Levelek családomnak - Kaland a zsebkendővel

Megvan annak a maga bája (meg a maga baja is), ha az ember egyedül próbálkozik boldogulni egy ismeretlen országban.
Sokkal több kapcsolatot teremt környezetével, mint amikor társsal (férj, feleség, szülő, gyermek, barát stb.) utazik külföldre. Főleg, ha az ember egy extrovertált, csicsergős típus, akkor néhány óra hallgatásba burkolózás után képes még az élő fával is kommunikációs interakciót létesíteni. De legfőképpen saját magával. Gyakran kapom magamat azon, hogy hangosan motyogok.
Vagy vegyük a másik esetet. Papírzsepire van szükséged, de épp egyik zsebedben sem rejtőzik még csak egy kis csücsöknyi darab sem. Mi sem egyszerűbb, kérsz a társadtól. Főleg, ha az a társ én vagyok. Mert nálam mindig van. Kivéve, ha nincs. De ez szökőévente egyszer, ha előfordul.
No, de ne szaladjunk elébe az eseményeknek.
Tegnap ugye volt a gombócos leves esete.
A szingapúri éttermekben és itt most nem a 4 csillagos szállodai étteremre gondolok, nem ismert fogalom a szalvéta. Egyszerűen nincs. Vagy csak én nem találtam, de tény, hogy két esetből egyszer sem sikerült felfedeznem a szájtörlés elmaradhatatlan kellékét.
Miután megrendeltem az ételt a pultnál, leültem egy asztalhoz és vártam, hogy megkapjam a levesemet. Hamarosan hozták az evőeszközöket. A mosható műanyag pálcikákat, európai kanalakat, műanyag kínai kanalakat tartalmazó edényt. Szalvéta nem járt hozzá. Gondoltam kikészítem a papírzsepi csomagomat, mert ha meleg vagy netán még csipős kaját is eszem, akkor azonnal elkezd folyni az orrom. Legnagyobb megdöbbenésemre egy fia zsebkendő nem volt a táskámban. Pedig már kétszer is áttúrtam. Megtaláltam viszont az vészhelyzetre tartogatott bugyimat és zoknimat. Egy pillanatra elméláztam rajta, hogy talán a bugyi alkalmas lehet orrfújásra, max. valami furcsa európai szokásnak vagy kelléknek tekintik a ruhadarabomat. Gondoltam majd nem hajtogatom szét túlságosan. De aztán elvetettem az ötletet.

Gombócos leves tésztával és zöldséggel
(ezen a fotón nem valami bizalomgerjesztő,
de nagyon finom volt!)

Megjött a leves, természetesen addigra már minden baja volt az orromnak. Szimplán csak a tudat dolgozott bennem, hogy úgysincs hová fújni.
A helyzet néhány pálcikányi leves után egyre fokozódott. Pedig még csak a zöldségnél jártam.
Kétségbeesetten tekingettem körbe, hogy valami papír jellegű tárgyat megpillantsak. Semmi.
Még kétségbeesettebb mozdulattal hátrafordultam. Ekkor már erősen szipogtam.
A mögöttem lévő asztalnál egy rendezett kinézetű helyi idős úr ült. Egy csomag papírzsepkendő társaságában! Éppen a száját törölte az egyikkel.
Gondolkodás nélkül kértem tőle egyet angolul. Valószínűleg élete legnagyobb udvariatalanságát követtem el ellene, de a szeme sem rebbent. Benyúlt a zsebébe és elővett egy bontatlan csomaggal és azt adta oda, miközben nem nézett rám. Innen gondolom, hogy rettentő udvariatlan lehettem, de kimondhatatlan lekötelezettséget éreztem irányában. Fejet biccentve, többszöri köszöngetés után sürgősen visszafordultam a vacsorám felé. Hálát adtam közben magamban a sorsnak, hogy háttal ülök neki., meg annak, hogy megmentett egy bugyi nyilvános használatától.
Mondjuk nem a szokásos papírzsepik voltak, hanem sokkal vékonyabb csomagban aprócska és vékony papírzsepi lapok voltak, de nekem a megkönnyebbülést jelentették.
A szállodába visszaérve 3 csomag papírzsepit rejtettem el a táskám legkülönbözőbb részeibe. Még egyszer ekkora szégyen nem érhet.